Vannak zenék, amelyek már az első, maximum második hallgatás után ülnek: ragadnak a refrének, észrevesszük az apró hangszeres finomságokat, és efölötti örömünkben elégedetten csettintünk: igen, ez az, ilyen lemezre számítottunk kedvencünktől!
Na, az új Overkill-album nem ilyen. Olyannyira nem, hogy kezdetben meglehetősen csalódott voltam, hiszen fokozott izgalommal vártam a The Wings of War megjelenését, remélve, Blitz-ék ezzel az anyaggal megismétlik, esetleg még felül is múlják a 2017-es, szerintem remekül sikerült The Grinding Wheel-en nyújtott teljesítményüket (utóbbi kiadványról itt írtam).
Újra és újra nekiültem a lemeznek. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon szimplán gyengébb alkotás, mint elődje, vagy idő kell hozzá, máshogy szükséges megközelíteni, mint a két évvel ezelőtt napvilágot látott dalfüzért. Az igazság természetesen valahol félúton van. A The Wings of War-nak mások az erényei, mint a The Grinding Wheel-nek. Az idei matéria jóval homogénebb, szikárabb, tömörebb. Talán kevésbé dallamos is, mint a sorban őt megelőző korong, s miközben abszolút hozza a 21. századi Overkill-hangzást, vissza is tekint a zenekar gyökereire. Egyes dalokban a Feel the Fire punkos nyerseségét, lendületét érzem; a csúcs ebből a szempontból a Welcome to the Garden State, egy jó kis „punk rock song”, ami nem is annyira Blitz-ék zenei világát reprezentálja, sokkal inkább D. D. Verni tavalyi szólólemeze, a Barricade hangulatát idézi meg, a számvégi vokál pedig a The Ramones munkássága előtt tiszteleg (I Wanna Be Your Boyfriend). Tulajdonképpen olyan, mintha feldolgozásnóta lenne…
Azzal együtt, hogy a kedvenc dalom a lemezről, abszolút félrevezetőnek gondolom, hogy ebből készült
az első videóklip, az album dalai ugyanis összességében nem ilyenek: nem ilyen jók, és nem ilyen stílusúak. A nóták többsége – Overkill-mércével mérve – direkt, erőszakos, kerüli a finomkodást és a látványos váltásokat, annál több viszont bennük például a csordavokál.
A múltkor írtam az idén húszéves jubileumát ünneplő Necroshine albumról: érdekes, ahogy az a lemez, ez is indusztriális, gépies zakatolással indul. Az idei albumot nyitó, fokozatosan építkező, aztán hiperűrsebességre kapcsoló Last Man Standing kellően ütős koncertkezdés: nem csodálkoznék, ha jövő hétfőn, a Barba Negrában is ez a nóta hangzana fel elsőként. Amit viszont már január 31. óta játszanak élőben erről az albumról, az a Head of a Pin, amit nem sorolnék az anyag kiemelkedő szerzeményei közé.
A harmadik kedvencem a lemezről a Hole in My Soul, amelynek dallamos refrénjét végig gitár kíséri. Ugyanakkor szinte mindegyik számban van valami említésre méltó: egy lehengerlő dalkezdet (Distortion), egy jó refrénrészlet (Believe in the Fight), egy izgalmas váltás (Bat Shit Crazy), egy fülbemászó gitárdallam (Last Man Standing), ám összességében mégis hiányérzetem van. Ennél keltett már jobb benyomást is az Overkill – legalábbis bennem.
Felmerülhet a kérdés, mi az oka ennek a váltásnak, ami az előző anyaghoz képest tapasztalható. Nem hiszem, hogy a dobos Jason Bittner érkezése (akinek ez az első közös munkája a New Jersey-i arcokkal), hiszen az együttes fő dalszerzője az a két tag, Blitz és Verni, akik a kezdetektől meghatározzák az Overkill zenei irányvonalát. Értékelendő, ha egy formáció nem akar kétszer egymás után ugyanolyan lemezt készíteni, mégis azt kell mondanom, nem a The Wings of War lesz ennek a korszaknak az emblematikus alkotása. Hallgatásról hallgatásra egyre jobban tetszik, de még barátkoznom kell vele.
Leave a Reply