Tavaly az Angel Of Damnation kitűnő lemeze bebizonyította, hogy egyrészt a tradicionális doom zenében rejlenek még tartalékok, másrészt pedig, hogy Németországra is lehet számítani ebben a műfajban. Utóbbit azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az egyetemes germán metal színtér nem éppen doom metal zenekarairól vált ismertté. Hozzáteszem gyorsan, amennyiben a zene jó, teljesen mindegy, honnan származik, azonban a doom-mal úgy vagyok, hogy „helyspecifikus”, ami az én olvasatomban annyit tesz, hogy a skandináv, a holland és a brit bandák járnak élen ebben a stílusban. Valamint az úttörő amerikai csapatok.
Jelen zenekar Mönchengladbachban alakult 2016-ban, a tagság pedig azóta is változatlan, azaz a legénységet Max basszusgitáros (Atomgott, ex-Vatikan Riot), Matthias Marschhausen dobos (Satan’s Propaganda, Vergeltung, ex-Grabnebelfürsten), Marcél „Der Ernst des Lebens” Ernstt gitáros (Satan’s Propaganda, ex-Azrael’s Tears, ex-Grabnebelfürsten, ex-Eternal Frost), illetve Geri von Junzt énekes alkotja. Az említett csapatokból az is kiderül, hogy az énekes kivételével nem ma kezdték a muzsikálást, jó ideje aktív résztvevői a germán undergroundnak.
Mindenféle demók, promóciós vagy próbatermi felvételek nélkül „csapott a lecsóba” a kvartett, ugyanis a The Astral Horror a bemutatkozó kiadványuk. Már most az elején lelövöm a poént, hogy a német társaság minden doom-fanatikus igényét kielégítő albumot tett le az asztalra, csont nélkül vágtam rá a maximális pontszámot. Na jó, azért nem volt ilyen egyszerű, de nagyjából a harmadik, negyedik hallgatás után már nem volt kérdés az alkotás végső, abszolút pozitív megítélése.
Bevallom őszintén, nem túlzottan kedvelem az összehasonlításokat (akkor van helyük, ha segítenek a tájékozódásban, ha általuk be tudom lőni, hogy mire számíthatok), de bizony ez a korong megszorongatja az új Candlemasst, még úgy is, hogy azért jelentős különbség mutatkozik a két csapat között. Na, nem hangszer-kezelésben vagy a dalok minőségét illetően, hanem megközelítésben. A zenészek neve mellett zárójelben megemlített csapatok mellett azért sem szabad elmenni szó nélkül, mert azok black metal bandák, és ez a tény a muzsika atmoszférájára, hangulatára és a szövegekre alaposan rányomja a bélyegét. Utóbbiakat H.P. Lovecraft Cthulhu-mítosza inspirálta, már ez is aláhúzza a zene súlyosságát, komorságát.
Az Othuum mesterien keveri a Candlemass és a Solitude Aeturnus nevével fémjelezett epikus doom-ot a korai Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride szellemében fogant, sötét, enyhén depressziós, némi death-es felhangokkal bíró zenével, és ebből egy óriási anyag született. Előbbi, tehát az epikus él a struktúrában, a nóták felépítésében mutatkozik meg (öt dal 47 percben, amibe az instrumentális Exordium intrót nem számoltam bele), míg utóbbi a súlyos, vaskos riffelésben (ebben természetesen a korai Black Sabbath is benne van), a mélyre hangolt basszusfutamokban.
Nem beszélve arról, hogy Geri von Junzt énekes egy „külön történet”. Véleményem szerint senkiéhez nem hasonlítható a hangja, dallamai már-már fogósak, neki köszönhetően a Black Corpse River és a The Anti-Cosmic God az idei esztendő legjobb doom nótái közé sorolandók. Miután társai durvább, súlyosabb, feketébb csapatokban is aktívak, dallamos énekét itt-ott (Curse of Darkness, Infernal Tentacle Wars – utóbbiban egy kevés zakatolás, gyorsulás tűnik fel) hörgéssel váltja, ami szintén a brit párhuzamot támasztja alá. Csak nagy-nagy erőfeszítések után jöttem rá, hogy a Depeche Mode frontemberének, David Gahan-nek és Christian Linderson-nak (Lord Vicar, Python, ex-Count Raven, ex-St. Vitus, ex-Goatess, ex-Terra Firma, ex-Weekend Beast) az orgánumára emlékeztet a hangja; szerintem a nevezettek mindenképpen hatottak rá, egy biztos, nagyon tud énekelni.
Sőt, az is a csapat javára írandó, hogy nem fullad unalomba az anyag, a műfaj kereteihez képest élnek a változatosságra való törekvés lehetőségével. A záró City of the Dreaming Dead példának okáért a St. Vitust és a Count Ravent juttatta eszembe. Tömény, vaskos hangzásba ágyazták a végeredményt, magyarán semmilyen szinten nem hagy kívánnivalót maga után a korong.
Talán már a Candlemass-ismertetőmnél is jeleztem, hogy az esztendő eddig nem bővelkedik kiugró doom-lemezekben, de bízom abban, hogy a tendencia változni fog, és „megrázzák magukat” az érintettek. (Megsúgom, új Count Raven- és St. Vitus-albumokra is számíthatunk.) Ami tuti, hogy számomra az idei év egyik felfedezettje a német csapat, lemezüknek pedig nagy valószínűséggel év végi tízes listámon is bérelt helye lesz.
Válasz írása