Egészen február végéig úgy voltam, hogy a fene egye meg, az idén nem tudok év végi Top 10-es listát készíteni. A félelmem arra alapozódott, hogy addig egyszerűen egyetlenegy olyan kiadvány sem látott napvilágot, amely maradéktalanul kielégítette volna az igényeimet. Na jó, csak egy, a friss Metal Inquisitor-album, a Panopticon.
Utóbbiak említése úgy földrajzilag, mind zeneileg teljesen indokolt a Nightfyre kapcsán, mivel egy újabb tradicionális metal aspiráns tűnt fel Németországból. Eltelt másfél hónap, március elejét írunk, és a helyzet alaposan megváltozott, mégpedig előnyére. Úgy értem, a lemezmegjelenések helyzete. Az utóbbi időben (egy-két hétben) egymás után jöttek ki a tetszésemet elnyerő hanghordozók (végre időm is jutott a többségük feldolgozására), és azt a következtetést vontam le a dömpingből, hogy a tradicionális metal rajongóit alaposan elkényezteti majd ez az esztendő. Metal Inquisitor, Traveler, Steel Hunter, áprilisban pedig az Enforcer és jelen cikkem tárgya, a Nightfyre.
A 2013-ban, Münsterben létrejött együttest fiatal arcok alkotják. Fridi Bernick dobos (emellett a Terrorblade-ben érdekelt még) és David Cruz gitáros/énekes (ex-Steelbringer) fektették le a csapat alapjait, akikhez 2014-ben csatlakozott Timo S. basszusgitáros/énekes (ex-Steelbringer) és Christoph gitáros (aki az Intöxicated-ben is muzsikál), s ez a felállás egy évvel később egy háromszámos demót (Live High) készített. E kiadvány megjelenését követőn Timo elhagyta a fedélzetet, a helyére Jens Wäling (Depredation) került, őt viszont tavaly Niels Luft (Antilles, ex-Rêverie) váltotta. (Élőben Thomas „Persil” Engel, a Terrorblade tagja is kisegíti, kisegítette őket.)
Feltételezem, a személycserék okozták, hogy a demó után csak négy évvel jelentették meg bemutatkozó anyagukat, de jobb később, mint soha. Az intrót követő, kellemesen zakatolós, a korai Judas Priest-re és Accept-re hajazó Hunting the Night adja meg az alaphangot a folytatáshoz, s egyben rávilágít a fiatalok legfontosabb hatásaira. A NWOBHM-jegyek tagadhatatlanok, a korai Iron Maiden hatása a legszembetűnőbb, nyakon öntve némi klasszikus germán speedeléssel.
Az az igazság, hogy a kritika megírása előtt ha tízszer meg nem hallgattam a lemezt akkor egyszer sem, aminek az lett az eredménye, hogy a kezdeti négyes kalkulus maximálisra hízott, valamint felülkerekedtem azon a megállapításomon is, hogy a témaváltásoknak köszönhetően egy kicsit túlbonyolítják a dalokat, mint például a Full Speed Ahead-ben, a címadóban vagy a Tears of a Queen-ben, ám ezek idővel beértek, és nem hatottak zavarólag, mint kezdetben.
Semmi szégyenkezni valójuk nincs a zenészeknek a végeredményt illetően, végig lendületesen, profin adagolják a nehéz fémet, mégpedig kiugró dalok formájában, ahogy az a Mistress-ben, és a Rise, Fall, Down!-ban tetten érhető, egyben ezek a kedvenc nótáim is. Miután a Maiden fentebb szóba került, a Vasszűz egyrészt az itt-ott epikus megforgalmazásban (Fyre Burns, Nameless Warrior), másrészt pedig a markáns basszusfutamokban ölt testet. Hallhatóan komoly hangsúlyt fektettek a fogós dallamokra, refrénekre, nagyon hamar rögzülnek a szerzemények a hallójáratokban.
Az is érdekes, hogy David Cruz hangja helyenként egy érett(ebb) James Hetfield-et idéz, speciel az ő előadásának is időt kellett adnom, mivel a hangja az elején nem hatott annyira karakteresnek. Megszólalás szempontjából is rendben van az anyag, magyarán minden feltétel adott egy remek, bő háromnegyed órás alkotás végighallgatásához.
Nem csökken a tradicionális metal népszerűsége, a Nightfyre példája is azt igazolja, hogy egy még fiatalabb generáció bukkan fel napjainkban, amelyik most fedezi fel magának a ’80-as évek elejének/közepének meghatározó csapatait. Amíg ez a folyamat tart, nagy gondunk nem lehet.
Leave a Reply