Az embert – ha adott a lehetőség – időnként elkapja a gépszíj: mert olcsón vagy mert egyenesen ingyen van, tömegesen gyűjtjük be a zenéket, ismerősöktől vagy az internetről, jó esetben azért, mert hallottuk, és tetszett, rosszabb esetben pedig azért, hogy majd meghallgassuk, és ha tetszik, megtartsuk. De akkor sem töröljük le, ha nem annyira jött be. „Hallgatom még, idővel hátha megtetszik” – gondoljuk. Aztán csak azt vesszük észre, hogy ott áll, és foglalja a (tár)helyet, és nem hallgatjuk. Vagy ha hallgatnánk is, annyi zenénk van, hogy évente egyszer vagy még ritkábban kerülne rá sor.
Ismerős a helyzet?
Nekem két ilyen korszakom volt, amikor már én magam is észleltem, hogy nem hallgatom, hanem gyűjtöm a zenéket. Az egyik ilyen a ’80-as évek végén történt, amikor haverokon keresztül a heavy metal végtelen tárháza nyílt meg számomra, és igyekeztem egy-egy irányzaton belül minél több csapattól zenét begyűjteni.
A másik a széleskörű internetes hozzáférés időszaka volt. Érdekel egy irányzat? Hadd jöjjön 30, 40, 50 képviselője! Plusz most, amióta újságot írok, az ismert, klasszikus csapatok mellett az új megjelenések között is igyekszem jó zenéket, tehetséges, számomra ismeretlen zenekarokat találni és ajánlani. Még csak március van, de már több mint 30 idei albumnál járok. Hogy hány igazán emlékezetes közülük? Kevesebb, mint tíz.
Ehhez kapcsolódó dilemma, amiről már korábban is szót ejtettünk, hogy az újdonságokat vagy a régi kedvenceket hallgassuk, mert a kettő együtt nem nagyon megy. Persze lehet: minden nap letudunk két idei albumot és ugyanennyi régit. Ám ha egy nap ennél kevesebb lemezre van időnk…
A „Mennyi zeném van?” helyett praktikusabbnak gondolom a „Mennyit hallgatok?” megközelítést. Sőt, a „Mennyi jó zenét hallgatok?”-hozzáállást. Miközben kutatok, annyi, de annyi gyenge, felejthető produkció kerül az utamba! Időpazarlás ezeket hallgatni, márpedig muszáj, legalább egyszer (vagy kétszer), hogy kiderüljön: nem passzolunk egymáshoz.
Egyre szimpatikusabb az a lehetőség, hogy le sem töltöm a zenéket a világhálóról, hanem ott hallgatom meg az anyagokat, a YouTube-on vagy a Bandcamp-en. Mi a különbség a között, hogy a neten vannak a fájlok vagy a számítógépünkön? Semmi. A bakelit- és CD-gyűjtés persze megint más tészta, azzal nem versenyezhet az online zenehallgatás. És persze megint oda lyukadunk ki, hogy mi a lényeg: a zene vagy a komplex audiovizuális élmény, a hangok mellett a kézzelfoghatóság, a dizájn, a birtoklás elégedett érzése?
Már most is több zeném van annál, mint amennyit életem végéig képes lennék meghallgatni. Úgyhogy az elmúlt hónapokban elkezdtem selejtezni, mint a ruhatárat vagy az egyéb, régóta nem használt holmikat. Amihez persze a feleslegesnek vélt lemezeket is meg kell hallgatnom, hogy eldönthessem, van-e helyük a gyűjteményemben. Soha nem fogok a végére érni…
Talán még nem írtam: érdekes, hogy míg zenéből számomra megfelelő az mp3 fájl, könyvből nem elégszem meg a digitális változattal, a fizikai formátumot akarom a kezemben tartani, még úgy is, hogy egy regényt jó eséllyel csak egyszer, maximum kétszer olvasok el, miközben egy lemezt csak az ismerkedés időszakában, az első hetekben ötször-hatszor is lefuttatok. Ki érti ezt? Én nem. 🙂
Ti hogy vagytok ezzel?
Hmm.. érdekes, de mióta ps 4 -em van kissé átértêkeltem a dolgokat. Ha online olcsóbb minek a fizikai formátum? Imádom a vinylt igaz a cc. 400 darab 3/4 e klasszikus zene . Megvettem üjrakiadva a Classic Celtic Frost albumokat vinylen. Kurva jól szólnak! De, leginkább mp3 formátumban a telcsimen kersztül hallgatom ôket. Fasz fog konvertálgatni. Az élmény és a libabôr bizsergés jó fülessel így is megvan. Ráadásul az élô zene varázsa meg pótolhatatlan. Mivel klasszikus zenei eseményeket is látogatok, ímígyen azt mondhatom,hogy, minden élô elöadás egyszeri és megismételhetetlen. ( Ez az Iron Maiden, vagy a Slayer esetében is így van. Szóval, Coly vágási a témád!?
Köszi, Petya, a hozzászólást! Azt gondolom, mind a két út (gyűjteni a végtelenségig vagy szelektálni) járható. Én csak a magamét fogalmaztam meg.:-)
Rendszeres olvasója vagyok az oldalnak és csak a legnagyobb tisztelettel tudok szólni az egész stáb tevékenységéről. Ugyanakkor ezt a cikket nem teljesen tudom hová tenni. Abból a szempontból nem nézted a dolgokat, ha valaki azért vásárol fizikai hanghordozót, hogy támogassa a (főleg hazai) underground bandákat, kiadókat, disztrókat? Én úgy havi 30 ezret engedhetek meg magamnak erre a célra és valahol jó érzés, hogy nem elfüstölöm, eliszom, stb. Van olyan magyar atmoszférikus black metal banda, akiknek az összes cd-jét megvettem közvetlenül tőlük, noha a stílus sem kedvencem és nem is ők a legjobbak benne (finoman szólva). De a következő album megjelenésekor ismét felveszem velük a kapcsolatot.
Szia Windir! Ennek a cikknek a kapcsán sokan félreértettetek. Nem azt írtam, hogy ne vegyünk, ne szerezzünk be minél több jó zenét, hanem egy olyan viselkedésemre reflektáltam, amikor mohó módon, válogatás nélkül, pusztán azért, mert adott a lehetőség, mindent begyűjtök, mondván, a lehető legtöbb zenét akarom megismerni – ami azzal jár, hogy egy csomó felejthető muzsikán is kénytelen vagyok átrágni magam.
Szia Coly!
Igazad van; az „A bakelit- és CD-gyűjtés persze megint más tészta…” kezdetű mondatod nem sikerült értelmeznem :).
Hát, nem tudom. A legutóbbi vásárolt cd-m, ami nem jött be, a Levial – Possesion of a divine soul albuma volt. Ami abból áll, hogy többre számítottam, de nincs gond, elfér a polcon, párszor elő fogom még venni. Csak azért, hogy a mennyiséget növeljem, nyilván nem fogok Pápai Joci anyagokat vásárolni vagy pl. valamit a hatalmas Depressziótól és társaitól.
Nem sok lemezbolt van mára, leginkább a netről rendel mindenki, ott meg lehet tájékozódni előzetesen a zenék milyenségéről.
Ha CD-t vagy bakelitet gyűjtenék, nyilván én isalaposabban megfontolnám, hogy mit szerzek be. Így viszont, hogy mp3-ból akármennyi jöhet, mert elfér, egy kicsit „felelőtlenebb” vagyok. 🙂