Lords of Chaos

Mindig is szerettem az életrajzi jellegű, illetve valós eseményeket feldolgozó filmeket. Az ilyen történetek megítélésénél nálam lényeges szempont, hogy a filmen látottak valamikor részben vagy teljes egészében megtörténtek, ITT, A VALÓS ÉLETBEN. És ez a tudat nálam már önmagában figyelemfelkeltő jelleggel bír. Különösképpen igaz ez, ha a történet a zene bármelyik műfajának egy híres/hírhedt alakjáról vagy együtteséről szól.

Természetesen ezek között is sok „egyszer nézős” mozit találunk, de például a Bohém rapszódia, az Amadeus vagy a Falco életéről készült, „Az ördögbe is, még élünk” című film jól és számomra szórakoztató módon nyújt bepillantást a művészek életének egy bizonyos korszakába, a főszereplő zenész munkásságán keresztül. Pedig ezeknek a történeteknek a nagy része sajnos nem happy end-el végződik. A legnagyobb kedvencem a témában az általam már vagy harmincszor látott, Oliver Stone-féle The Doors film.

Na, de térjünk rá a címben szereplő mozira! Már itt az elején szeretném megjegyezni, hogy nekem ez a film nagyon kellemes meglepetést okozott. Sokkal rosszabbat vártam. Jóllehet, a történetéül szolgáló eseményekről korábban több cikk, sajtóhíresztelés, illetve dokumentumfilm is napvilágot látott, én viszont azon nézők közé tartozom, akik bár hallottak a norvég eseményekről, különösebb figyelmet nem szenteltek nekik. Velem ellentétben, az események után érdeklődők mostanra, a netnek köszönhetően elég sok és részletes információhoz juthattak a témában. Számukra talán csalódás lehet ez a film, ám ezeknek a „nagy tudásúaknak” azt üzenem, hogy a Lords of Chaos játékfilm, és nem dokumentumfilmként nézendő!

Most, hogy láttam a filmet, és eldöntöttem, hogy írok róla, természetesen egy kicsit én is utána olvastam az akkori eseményeknek. Így aztán elmondhatom, hogy ez a mozi szerintem nagyon is részletekbe menően, ragaszkodva a nyilvánosságra került információkhoz, néha már horrorba illően tárja elénk a történteket. Lévén, hogy ez egy kis költségvetésű és valószínűleg független produkció, szerintem simán megállja a helyét a maga kategóriájában. Külön tetszik, hogy csak teljesen amatőr vagy színészpályájuk legelején járó, tök ismeretlen arcok szerepelnek a filmben. Ezáltal számomra még hitelesebbnek tűnik az egész történet.

A hírhedt Mayhem-lemezborító az énekes, Dead öngyilkossága után Euronymous által készített fotóval

Pedig jó pár ilyen film esetében előfordul, hogy megkérnek egy ismertebb színészt, játsszon el egy pár perces mellékszerepet, hogy a nevével, úgymond, eladhatóbbá váljon a produkció. Ez esetben csak a rendező, Jonas Åkerlund neve lehet ismerős némelyeknek, aki a könnyűzenei élet jó néhány világsztárjának (U2, Metallica, Lady Gaga, Rammstein, Madonna stb.) készített már videóklipet, illetve koncert DVD-t. És persze 1983-84-ben ő dobolt a Bathory-ban.

Szándékosan nem írok a filmben szereplő, konkrét dolgokról. Pedig lenne miről! 🙂 De így talán hozzám hasonlóan mások is ledöbbennek majd, amikor belecsöppennek ebbe a szokványosnak semmiképpen nem mondható, bizarr világba. Meg kell, mondjam, a film után néhány percig csak lestem ki a fejemből. Persze rengeteg szemszögből lehetne vizsgálni a sztorit, és különböző végkövetkeztetéseket levonni a látottakból, de ezt majd mindenki megteszi magának.

Jonas Åkerlund, a film rendezője

Ez a film szerintem nagyon is jól visszaadja, hogy milyen véressé tud válni a valóság, ha különböző, hamis eszmerendszereknek és tévesen felállított ideológiáknak engedve a zene szeretetét felváltja a fanatizmus, az alkotást a vandalizmus és a barátságot az ellenségeskedés. De hát, mint tudjuk, a dicső 20. századunk, amikor ennek a filmnek a története is játszódik, tele volt ilyen és ettől sokkal nagyobb f@szságokkal!

Szóval ez egy erősen B-kategóriás mozi, viszont a témáját tekintve szerintem nagyon is érdekes és megdöbbentő alkotás. Bizonyos körökben talán még kult-film státuszt is betölthet. Mindenkinek jó szórakozást hozzá!

A cikk szerzője: Sipy 53 további cikk
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

1 Comment

  1. Megnéztem a filmet és elolvastam a kritikákat is róla. Nekem tetszett a film.
    Persze nem egy nagy költségvetésű hálivúdi szuperprodukció, és nem is a NatGeo vagy Spektrum dokumentumfilmje.

    Persze vannak benne hiányosságok, amiket szerettem volna benne viszontlátni (pl. a magyar énekes Csihar Attila hogy került a képbe és mit tett le az asztalra a Mayhem tagjaként; vagy az egyik kedvenc dobosom Hellhammer zenei dolgai is szerepelhettek volna benne többet), de el tudtam fogadni, hogy ez a rendező nézőpontjából mutatja be az eseményekret és azokra fókuszálva, amiket Ő fontosnak tart bemutatni a nagyközönségnek. A rendező nagyon Euronymousra, Deadre és Vikernesre, meg az ő kapcsolatukra és konfliktusaikra koncentrál, míg a több Inner circle tag csupán mellékszereplő (közülük Faustnak és Hellhammernek jut kisebb szerep).
    Ami nagyon tetszett, hogy a hírhedté vált karaktereket emberinek mutatta be (de ettől még sem a pozitívumaikat, sem a negatívumaikat nem hallgatja el), és nem pedig az újságokból ismert hírhedt imázsuknak megfelelően. Hiszen ne felejtsük el, hogy a médiában és a koncerteken mutatott imázs és a valóság sokszor eltér egymástól.
    Én pl 1999-ben voltam Ausztriában Mayhem koncerten egy fesztiválon és utána beszélgettem a színpadok mögött Necrobutcherrel és Maniaccal. Élőben totál mások mint a színpadon: csendes, szerény emberek (Maniac akkoriban civilben egy népfőiskolán tanított).
    Ami szintén tetszik a filmben, hogy a negatívumokat (gyilkosságok, öngyilkosság, templom gyújtogatások, stb…) nem hallgatja el, nem bagatellizálja el, hanem naturalista stílusban mutatja be. Ugyanakkor meg nem is épít köréjük kultusz, hogy “húú de gonoszok, akik köré gonosz kultuszt kell építeni”. Hanem, ahogyan Sipy fogalmaz a cikkében (teljesen egyetértek vele): “Ez a film szerintem nagyon is jól visszaadja, hogy milyen véressé tud válni a valóság, ha különböző, hamis eszmerendszereknek és tévesen felállított ideológiáknak engedve a zene szeretetét felváltja a fanatizmus, az alkotást a vandalizmus és a barátságot az ellenségeskedés.”

    Nem egy világmegváltó alkotás, de ajánlani tudom mindenkinek, aki a legkeményebb zene történelmét meg akarja ismerni. Habár a film az elején is felhívja a figyelmet, hogy a valós tények mellett hazugságokat és legendákat is felhasznál, de mégis nézhetően mutatja be a 80-as évek vége, 90-es évek első felének skandináv Black Metal világát.
    És azok is meg tudják nézni, akik egy Black Metalról szóló dukomentumfilmet unalmasnak találnának.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*