Hol van az a határ, amikor egy zenekar adott alkotása plágiumnak vagy egy, az adott műfaj, ezen belül is annak meghatározó klasszikusa előtti tiszteletadásnak tűnik? Manapság például a Gruesome sokak szerint nem több mint, egy viccbanda, holott Matt Harvey és csapata azzal a céllal működteti az együttest, hogy (különösen a Death korai időszakára fókuszálva) a mindenható Chuck Schuldiner (R.I.P.) pályafutása emlékének adózzon, és hogy – úgymond – életben tartsák az old school-szellemiség lángját. Jó példa még erre az okfejtésre az egykori német Warhammer, vagy a manapság is aktív, brazil Apokalyptic Raids, akik a legendás Hellhammer „művészetét” tartják példaértékűnek, követendőnek.
Viccbandának még csak véletlenül sem titulálnám a Horrisonous-t, szimplán egy jó kis anyaggal rukkoltak elő, amely a túl nyilvánvaló párhuzamok dacára remek szórakozást kínál a death metal-hívőknek. Ezek a hasonlóságok pedig részben az Asphyx-hoz, túlnyomórészt pedig az Autopsy-hoz köthetők, és a csapat egy percig sem csinál ebből titkot. Sydney-ben, 2014-ben alakultak, a felállást Yonn McLaughlin énekes, Dan Garcia és Stuart Prickett gitárosok, Bianca Jamett basszusgitáros, illetve Aled Powell dobos alkotják. (Mindemellett Bianca kivételével egy rakás bandában vesznek még részt.)
Egy EP-vel, a 2016-os The Plague Doctors-szal adtak először magukról életjelet (ennek az anyagnak a megjelenését követően került a zenekarba Aled Powell, Spanna Wilhelmina Koscica-t váltva), tavaly látott napvilágot a The Plague Doctors B-sides single, így idén látták elérkezettnek az időt bemutatkozó lemezük megjelentetésére. Visszaidézve fentebbről magamat, ez az az eset, amikor a death metal-rajongók egy része pofátlan másolással vádolja az ausztrálokat, és szóra sem érdemesnek tartja a kiadványt, míg egy másik részük a tenyerét elégedetten dörzsölve hallgatja végig az anyagot.
Az Asphyx mindig is a szívem egyik csücske volt, az Autopsy-ért valahogy nem rajongtam különösebben, ettől függetlenül a munkásságukat, a színtérre kifejtett hatásukat maximálisan elismerem, ezzel együtt nekem speciel már első hallásra bejött a lemez. Egybeesés ide vagy oda, sietve teszem hozzá, hogy hangulatban, groteszkségben, morbiditásban, gusztustalanságban a csapat nem veszi fel a versenyt az Autopsy-val, maximum megpróbál közelíteni hozzá. Eleve, Chris Reifert-tel ellentétben, Yonn McLaughlin korántsem ad ki magából olyan elmebeteg, torz énektémákat (gondolok itt a Severed Survival-re és a Mental Funeral-ra), marad a jól bevált, öblös, mély hörgésnél.
Továbbá, az ausszik hosszabb dalokban gondolkodnak, mint anno Reifert-ék, viszont azok struktúrája, felépítése önmagáért beszél, ahogy az a Kuru Worship-ben, a Perpetual Mincing-ben vagy a Flesh Presented for Orgasmic Torment-ben is tetten érhető. Az oaklandi csapat munkásságán túl a floridai színtér is hatott rájuk, a gyors részeknél (pl. Crispy Chunk of the Obese) a Malevolent Creation jutott eszembe; emellett az adott keretekhez képest próbálnak a változatosság eszközével élni. Az A Tale of Matriphagy-t pedig azért említem meg, mert ebben dallamos témák, tradicionális, galoppozós heavy metal riffek ütik fel a fejüket.
Hangzás tekintetében teljesen rendben van a produkció, brutálisan, töményen szólal meg a lemez. Nem tudom, van-e jelentősége, de három stúdióban dolgoztak a fiúk: a dobok és az ének Zenben, a gitárok az Erotic Zombie-ban, valamint a Danben, a basszusgitár szintén a Danben került felvételre, a keverés az Erotic Zombie-ban folyt (további, kiegészítő keverést a dobokhoz, az Adversary-ben végeztek), míg a maszterizálási feladatokat Peter O’Donohue végezte el a Stillpoint-ban.
Miután Reiferték a 2017-es Puncturing the Grotesque EP óta nem hallattak magukról, az A Culinary Cacophony-t nyugodtan ajánlom az akut Autopsy-hiányban szenvedőknek; szerintem nekik nagy valószínűséggel elnyeri a tetszésüket a korong. Az én olvasatomban egy négyesre mindenképpen jók.
Leave a Reply