„Ez egy nagyon szoros kötelék közöttünk”

Beszélgetés Lenny Breuss-szal, a Dust Bolt énekes- gitárosával

A Landsberg am Lech-ből (Felső-Bajorországból) származó zenekar évek óta turnézik a saját költségén, ugyanabban a felállásban, szerte a világban, fáradhatatlanul, albumról albumra. Pontosan két hónapja jelent meg legújabb nagylemezük, a Trapped in Chaos, amivel ismét turnén van a csapat. Kollégánk ennek apropóján nézte meg a thrash zenekart március 13-án a kölni Helios 37 klubban, és készítette az alábbi interjút a koncert előtt az együttes frontemberével.

Helló, Lenny! Jó pár hónap után ismét Kölnben ülünk össze beszélgetni egy-két sör társaságában. Nemrégiben játszottatok a Távol-Keleten. Hogyan zajlott a turné? Főzenekar voltatok, vagy betársultatok valaki mellé? Magatok szerveztétek a turnéállomásokat, vagy volt külső segítségetek?

Szia, Norbert! Ázsiában headliner-ként játszottunk. Mindezt egy ázsiai promóter szervezte, aki meghívott bennünket erre a turnéra. Pár napon belül összesen öt-hat országban léptünk fel. Komoly logisztikai feladat volt, és elképzelhetetlenül jól sikerült. Nagyon nagy örömet okozott nekünk, mert nagyon jól megszervezték, és sok szeretet volt benne. A promóterünk nagyszerűen gondoskodott rólunk. Szuper volt, az elejétől a végéig!

Magyarországon is játszottatok már. Emlékszel még arra, hogy hogyan fogadtak benneteket? Játszanál még egyszer ott?

Feltétlenül! A fellépés 2015-ben volt Budapesten, a Dürer Kertben (Tökéletesen ejti ki a hely nevét! – N.N.), ahol az Obituary-val játszottunk az ő európai turnéjukon. Tök szuper volt! A város felfoghatatlanul szép. Ráadásul volt egy szabadnapunk is, amikor meg tudtuk nézni a várost. Az emberek is szuperek voltak. Bármikor szívesen játszanánk ott újra.

A közeljövőben nem terveztek fellépést arrafelé, igaz?

Mostanság nem. Éppen az év második felét és a jövő év elejét szervezzük, de ebben nincs benne Magyarország. Ám remélem, hogy azért oda is ellátogatunk még egyszer.

A színtéren néhány ember és magazin még mindig mint újoncokra tekint rátok, holott már több mint egy évtizede léteztek. Össze tudnád foglalni röviden az együttes történetét? Hogyan találtatok egymásra, és mikortól kezdtétek magatokat zenekarként definiálni?

A csapatot 2006-ban alakítottuk. Bene (Benedikt Münze, basszusgitáros) és én együtt koptattuk az iskola padjait. 13 évesen, klasszikus zenei órán fogalmazódott meg bennünk, hogy „Játsszunk már valamit együtt, és talán zenekart is alakíthatnánk!“. Ő ismerte Nico-t (Nico Remann, dobos), akivel egy faluban laktak. Nico egy ifjúsági zenekarban játszott ütős hangszereken, miközben nagy metal-rajongó volt. Nico pedig ismerte Flo-t (Flo Dehn, gitáros). Valahogy így jöttünk össze, és így kezdődött a zenekar története. Azóta is ebben a felállásban játszunk.

Szóval nem azt mondtátok, hogy van néhány nótánk, és kell egy név, hogy felléphessünk és kiadhassuk a dalainkat…

Á, nem! 2007-ben játszottuk az első koncertünket. Legkésőbb azóta zenekarként tartjuk számon magunkat.

Az új albumotok 2019. január 18-án látott napvilágot, és már a negyedik a sorban. Milyen érzéseid vannak vele kapcsolatban? A dalok ugyanúgy jó fogadtatásban részesültek, mint a korábbiak? Melyekről sejthető már most is, hogy idővel klasszikusok lesznek?

Nagyon jó érzésem van a dalokkal kapcsolatban. Alapvetően mindannyian őrületesen boldogok vagyunk attól, ahogy a lemez sikerült. Nagyon jól tudjuk magunkat definiálni vele, jobban, mint bármivel, amit eddig csináltunk. Élőben is nagyon jól működnek a számok, még az Another Day in Hell is, ami félig ballada – legalábbis az emberek szerint. Koncerten ez is nyitott fülekre talál, ezért nagy örömet okoz a színpadon játszani. Abszolút boldogok vagyunk, amikor a nótákat élőben is előadjuk, mert látjuk, hogy az emberekben is ugyanazt az érzést váltják ki, mint bennünk. Néha észrevesszük, hogy az emberek ismerik a dalokat videókról, és a szokásosnál is euforikusabban reagálnak rájuk. Más számokat viszont nem ismernek, de buli közben ezeknél is ugyanúgy elkapja őket a hevület, és ez nagyon cool!

Az új lemezeteket én is nagyon jónak találom. A gázpedálról most egy kicsit jobban levettétek a lábatokat, és hosszabb középtempós részeket, valamint már-már lírai témákat is hallunk. Ez a változás tudatos volt a részetekről, vagy egyszerűen csak így alakultak a dolgok? A dalok közül jelenleg melyek a favoritjaid?

Hm…ez nehéz kérdés, mert ezek mindig változnak, ha élőben játsszuk őket, és valahogy fejlődnek is, pláne hosszabb időn keresztül. Számomra a Rhythm to My Madness az egyik nagy favorit. Hogy tudatos-e vagy csak úgy történik a tempóváltás a dalok között? Tulajdonképpen mindkettő! De most tudatosabban történt, mint korábban bármikor. Eddig három albumot készítettünk, amiken vadóckodtunk, de most tovább akartunk lépni; mint zenészek és mint magánemberek is továbbfejlődtünk, és mindez ezt hozta magával. A mai napig őrületesen sokat játszunk és tanulunk.

Egyébként pedig megállapítottuk, hogy a kevesebb néha több. Amikor dalokat írsz, elmesélsz egy történetet, és ezt a sztorit egyszerűen jobban tudod közvetíteni, ha hagysz helyet bizonyos emocionális részeknek, amivel a mondanivalót zeneileg jobban alátámasztod. Jobban eszedbe is jut egy dal, jobban megragad a fejedben, ha tudod, hogy na, ez a riff vagy ez a groove abban a nótában volt. Az éneknek is jobb, ha körbeágyazott helye van, és nem csak a gitárharmóniára épül, hanem néha azzal ellentétesen halad. Szóval most ez egy tudatos döntés volt a részünkről, változatosabbá tenni a dalokat, és nem egyszerűen futni hagyni a szálakat. Mindannyian ugyanazt éreztük, és arra törekedtünk, hogy ebbe az irányba haladjunk.

Az eddigi karrieretek folyamán játszottatok egy Evil Dead-nótát, a Future Shock-ot. Nem gondoltatok arra, hogy egy másik zenei stílusból is elővegyetek egy dalt, és azt Dust Bolt-osítsátok? Személy szerint érdekesnek találnám például, ha a The Cure Pornography című lemezéről játszanátok valamit thrash-stílusban…

Értem, hogy mire gondolsz. Nagyon sok ötletem van ehhez kapcsolódóan; most például egy Ramones-dal van a fejemben, ami nagyon jól szólhatna thrash-stílusban. Meglátjuk, mi valósul meg ezek közül! Ennél az albumnál nem volt olyan belső késztetésünk, hogy készítsünk egy feldolgozásnótát. Nem akarom ezt erőltetni, jön majd a maga természetes módján. Néha játszol valamit a soundcheck-nél a színpadon, és tök jó érzésed van vele kapcsolatban. Előfordulhat, hogy azt követően lesz is belőle valami konkrét dolog.

Albumról albumról fejlődtök, de nekem mégis az az érzésem, hogy a legjobb lemezetek még csak ezután fog megjelenni. Te hogy látod ezt?

Mint zenész, én is éppen úgy látom, ahogy mondod. A Trapped in Chaos kemény munka eredménye, nagyon büszkék vagyunk rá. Azt a pillanatot, amikor egy lemez megjelenik, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy gyerek nagykorú lesz, és engeded, hogy elköltözzön otthonról. Elveszíted felette a kontrollt, és hagyod, hogy történjen vele a sorsa, ráadásul a nagy nyilvánosság előtt. Ez egyben nagyon jó érzés is, mert lezárod magadban azt a fejezetet, azt a könyvet, amit megalkottál. És akkortól állsz készen arra, hogy új ingereket kapj kívülről, hogy új inspirációid legyenek, amelyek aztán új dalok írására ösztönöznek.

Ez a szövegi és zenei fejlődés a lemezborítótok koncepciójának változásával is összefügg? Az első három albumotok borítója színes volt, és konkrét jelenetek láthatók rajtuk. Ed Repka tervezte őket, aki számos thrash-klasszikust is megalkotott képileg. A mostani album grafikája viszont elgondolkodtatóbb, úgyszólván felnőttesebb. A zene érettebb lett, vele együtt a borító és a szövegek is. Erre is gondoltatok az alkotói folyamat alatt?

Pontosan így van, ahogy mondod! Az első három lemez készítése során egy trilógia járt a fejünkben, három színes borítóval. Nagyon cool lenne három vinylt a kezünkben tartani, gondoltuk, és kitenni három, egymáshoz passzoló színes borítóval. Most, a negyedik album előtt viszont feltettük magunknak a kérdést: „Mit akarunk ezzel elérni?“. Ugyanúgy is folytathatod a sort, vagy éppen ellenkezőleg: megfordítod a folyamatot, megszakítod a körforgást. Világos volt számunkra, hogy az utóbbi mellett döntünk, és egy olyan színvilágra váltunk, amelyben pillanatnyilag jól érezzük magunkat: ez volt a fekete, a kék és a fehér, valamint a szürke árnyalatai. A képi hatás ezúttal komorabb és misztikusabb lett. Hagyni akartuk, hogy a zene magáért beszéljen, tőlünk függetlenül, úgyhogy látványilag egy lépéssel visszább vettünk.

Ha az első és az utolsó albumot nézzük, emberileg miben látod a különbségeket? Mi változott, és mi maradt ugyanolyan?

Húha, nehezet kérdezel! Ma is ugyanazok az őrült fazonok vagyunk, mint kezdetben, annyi különbséggel, hogy akkor 17 évesek voltunk, mostanra viszont felnőttünk.

Nem is annyira a korotokra gondolok, hanem arra, hogy hogyan közelíttetek meg egy dalt? Másképp gondolkodtok a zenéről, mint kezdetben, több mint egy évtizeddel ezelőtt?

Természetesen. Amikor olyan fiatal vagy, mint mi voltunk az induláskor, gyorsan euforikussá válsz. Az első lemez készítése abszolút spontán folyamat: nagyon naiv vagy, ugyanakkor azt teszed, ami csak az eszedbe jut. Ez is és a rá következő is egy nagyon érdekes fázis. Példaként említhetném a Kill ´Em All-effektust a Metallicától: adva van egy nagyon fiatal, sikerre éhes garázszenekar. Gyerünk, vágjunk bele! – gondolhatták, gondolhatja mindenki ebben a helyzetben. Ez nagyon klassz érzés. Viszont, amikor a következő lemezt készíted, már nem lehetsz ilyen naiv. Többet tudsz, több dolgot láttál, hallottál és tapasztaltál. De ez is ugyanúgy érdekessé teszi az alkotási folyamatot.

A mostani albumunknál megpróbáltunk visszagondolni a kezdeti időkre, és az akkori lelkesedést a jelenlegi tapasztalatainkkal vegyíteni. Kik is voltunk mi annak idején? A metalon belül mi is mi stílusirányzatunk? Mi tetszik nekünk benne? Mit akarunk mondani? Kik is vagyunk valójában? Így nézve ez egy jó kis személyiséganalízis volt, ami jó érzéssel töltött el bennünket az alkotás során.

Mi az, ami az őrültségetek mellett még ugyanaz maradt?

Ugyanabban a stúdióban vesszük fel a dalokat, ugyanabban a próbateremben játszunk, ugyanaz a négy ember. Csak körülöttünk változott meg sok minden, ami hatással volt ránk, a személyiségünkre és a zenei fejlődésünkre.

Melyek azok a zenekarok, amelyek mindegyikőtök kedvencei?

Wow, nagyon sok van! A metal-on belül természetesen az Obituary, a Sepultura, aztán a nagy mainstream klasszikusok, mint az Iron Maiden vagy a Slayer, de mindannyian totális Dio- és Rainbow-rajongók vagyunk. Nico nagyon kedveli a Creedence Clearwater Revival-t, a Lynyrd Skynyrd-ot, és úgy általában a ‘70-es évekbeli rockzenét. De ha valakinek valami nagyon tetszik, akkor az mindannyiunknak ad valamit.

Dolgozol még a technikádon, mint énekes, és mint gitáros? Ha igen, hogyan?

Ó, ez egy nagyon érdekes kérdés! Hm… igen! De máshogy, mint korábban. Ezelőtt leültem volna, és gyakoroltam volna a sweep picking-et. (A gitárosoknál ez egyfajta ujjtechnika. A zenészek tudják, miről van szó. Ismert művelői a thrash stílusban többek között Jeff Loomis, Marty Friedman és Alex Skolnick – N.N.) De ez csak egy példa. Vagy amit vagány fazonok az interneten műveltek, azt mi megpróbáltuk utánozni. Igyekeztünk bebizonyítani, hogy mindent tudunk, és azt milyen jól tudjuk. Hogy milyen gyorsan tudunk játszani. De ez már elmúlt.

Most igyekszünk önmagunkat adni. Mi az, ami engem gitárossá tesz? Mi az én egyéni stílusom, mit érzek, és mi jön belőlem? Mi tesz engem más gitárossá, mint a többieket? És ehhez nem kell technikai zseninek lennem. Nézd meg Angus Young-ot: pár egyszerű hanggal és riffel tömegeket késztet ujjongásra. Egyszerűen megmozgat az, amit csinál! Ilyen módon az ember megpróbál saját magában elmerülni, és kitalálni, hogy mi teszi őt önmagává, mi jelenti az ő identitását.

És mint énekes, hogyan gyakorolsz?

Őszintén szólva, nem gyakorolok tudatosan.

Semmilyen skálát vagy harmóniamenetet a dalokból?

Nem, nem. Egyszerűen csak énekelek valamit magam elé. A próbateremben veszem az akusztikus vagy az elektromos gitárom, és csak úgy elkezdek játszani.

Az új lemezetek megítélésem szerint személyesebb, mint bármelyik eddigi. Miről van szó a szövegekben? Egyedül írod ezeket, vagy a többiek is hoznak szövegrészleteket, témákat?

A szövegeket egyedül írom. De mivel olyan szorosan és gyakran vagyunk együtt, mint legjobb barátok, olyan hangulatokat fejezek ki, amelyek mindannyiunkra jellemzőek. Mint személyiségek, olyan közel állunk egymáshoz, hogy ha valaki nem érzi jól magát, az a többiekre is kihat. Ez egy nagyon szoros kötelék közöttünk. Még ha én is fogalmazom és írom meg a szövegeket, a többiek egyetértenek, mert tudják, hogy mit érzek, és mit akarok kifejezni velük.

Mikor zajlik nálad a szövegírási folyamat? A turnén, vagy ha egyedül vagy, és időd van rá? Esetleg ha együtt vagytok, és közösen beszélgettek vagy zenét hallgattok, és van a kezed közelében egy íróblokk?

Szövegeket kizárólag akkor írok, amikor egyedül vagyok. Bármelyik pillanatban megtörténhet, akár séta közben is, hogy egyáltalán nem is gondolok rá, és beugrik valamilyen ötlet. Esetleg pont szükségét érzem, hogy valamit leírjak, mert kreatív fázisban vagyok, és ki kell engednem magamból a gondolatokat. Van egy erre a célra használt füzetem, ami egyszer csak betelik. Olyankor jön a szortírozás, hogy melyik ötlet hová passzol, és ezután lesz belőlük önálló szöveg.

Az utolsó kérdés következik: melyik a tíz kedvenc albumod?

Hűha! Metal, vagy mindent összevetve?

Most elsősorban a metal-ra gondolok!

Oké, akkor úgy mondom, hogy melyek voltak a számomra, a zenei pályám szempontjából meghatározó albumok, de rangsorolás nélkül. Legyen metal és rock együtt! A Metallica-tól az első négy lemezt kellene említenem, de ha csak egyet lehet, akkor a Ride the Lightning. Számomra ez az anyaguk volt a mérvadó. Előzőleg, még kisgyerekként csak a fekete albumot ismertem, aztán jött Flo, és a kezembe nyomta ezt a kékes dolgot. Mi ez? – gondoltam. – Ez nem Metallica, de fantasztikus! Egyértelműen ez a kedvencem!

Aztán egy Pantera-lemezt is meg kell neveznem, amit ugyanígy a kezembe nyomtak, amikor nagyon fiatal voltam. Ez volt a Reinventing Hell válogatás. Ugyanilyen fontos mérföldkő volt a Death Individual Thought Patterns albuma és a Humans is, de ha csak egy lehet, akkor az előbbi. Plusz a The Sound of Perseverance is nagy kedvencem. Ha-ha! A sort a Lamb Of God Sacrament-jével és a Trash Talk 119 című albumával folytatnám. Utóbbi egy sacramentói hardcore csapat, nem igazán ismertek. Ez a lemez sok ajtót kinyitott nekem a hardcore punk felé. Ezeket az anyagokat nagyon sokat hallgattam, és teszem még ma is. Rengeteget tudnék még mondani…

Ahogy ismerlek, biztos csak hirtelen nem jutott eszedbe az Obituary…

Jaj, az is, tényleg! Tőlük a Cause of Death. Az Iron Maiden-től pedig a Somewhere in Time.

Akkoriban én is ezt találtam a leginnovatívabb lemezüknek, szintetizátorral, de annak használatát nem eltúlozva.

A Maiden-nél egy tucat albumot meg lehetne nevezni, és aztán hetekig vitatkozni róluk.

Nekem nagyon tetszik a Paul Di`Anno-val rögzített Killers is.

Sosem voltam az a nagy Di’Anno-rajongó. Dickinson-nal ismertem meg őket, és nála le is horgonyoztam. Egy Slayer-albumot is beemelnék ide; tudom, a Reign in Blood-ot kellene említenem, ami igaz is lenne, de most inkább egy másik címet mondok: Seasons in the Abyss. Mit lehetne még mondani? Segíts már! Ha-ha!

Grunge-ot is hallgatsz..

Így van, ami ugyan nem a metal területéről jön, de nagy befolyással volt rám, és ez még ma is így van. Egy öreg grunge-kölyök vagyok. Ha-ha! Úgyhogy a Pearl Jam Ten-jének és az Alice In Chains Dirt-jének is itt a helye. Talán még pluszban megemlíteném a Sepultura Beneath the Remains-ét és a Kreator Extreme Aggression-jét. Ja, és ami mindannyiunkat hihetetlenül elkapott, az a Nevermore-tól a This Godless Endeavor.

Más stílusú zenék is hatással voltak rád? Gondolom, most is gitár-centrikus stílusokat fogsz említeni…

Igen, pontosan. Ha-ha! Akkor a hardcore punk stílust választanám Kaliforniából, vagy a keleti partról, New York körzetéből a Cro Mags-et, a Black Flag-et és a Bad Brains-t, bármelyik albumukkal a ‘80-as évekből. Aztán, visszakanyarodva a nagy klasszikusokhoz, a ‘70-es évekbe, a listán a helye a The Who Quadrophenia-jának, a Rolling Stones ‘70-es évekbeli lemezeinek, és a Beatles-nek szintúgy. A blues-ból pedig, mivel nagy blues-rajongó is vagyok, Eric Clapton, Steve Ray Vaughan (nagyon fontos!) és Gary Moore nevét említeném. Utóbbitól nemcsak a blues lemezeket, hanem a hard rock albumokat is. S ha már nála tartunk, akkor a Thin Lizzy is meghatározó csapat volt. Vagy a Black Sabbath Dio-val, ahogy Dio szólólemezei is, ahogy azt már korábban is említettem.

Szóval itt egy végtelen lista, amit nem tudsz pontosabban behatárolni.

Így van. De egy biztos: minden este, mielőtt színpadra lépnénk, meghallgatjuk Dio-tól a Holy Diver-t.

Oké, Lenny, köszönöm az interjút, és ma este is csapjatok oda rendesen!

Neked is köszi mindent!