Dream Theater: Distance Over Time (2019)

Megítélés kérdése, hogy egy aktuális Dream Theater-lemez megjelenése komoly információértékkel bír-e manapság. A csapat vaskalapos hívei számára az Awake-nél megállt az idő, míg a rajongótábor másik fele tűkön ülve várja a friss álomszínházi hanghordozó kiadását.

Vegyük alapul jelen cikk szerzőjét. Annak ellenére, hogy a diszkográfia közel 90 százalékát birtoklom, nem feltétlenül vagyok a zenekar legnagyobb, legfanatikusabb rajongója, ugyanakkor szemrebbenés nélkül sorolom őket – a tágabb értelemben vett – kedvenceim közé. (Más kérdés, hogy számomra a When Day and Dream Unite az etalon tőlük.) Már csak azért is, mert – ha nem is lélegzet-visszafojtva, de – mindig várom legújabb művüket, kiemelt jelentőséget tulajdonítok neki.

Miután idén már tizennegyedik lemezüket vehetjük kezeink közé, nyugodtan kijelenthetjük, John Petrucci-ék bőven kinőtték azt a kategóriát, hogy időről-időre, azaz lemezről-lemezre bizonyítsák kvalitásaikat. Miért? Kinek? Ugyan már! Ráadásul felesleges olyan statisztikákkal is foglalkozni, miszerint az új korong játékidejét egy óra alatt tartották, mivel úgy döntöttek, hogy egy feszes, összpontosított, keményebb hangzású albumot készítenek annál, mint amilyen elődje, a The Astonishing volt.

Rudess, Myung, LaBrie, Mangini, Petrucci

James LaBrie: „Sok embert lelkesít majd a zene stílusa. Súlyos, van benne agresszió, de valamit említettél, amikor beszéltünk erről, mit is mondtál? Az öt alappillér?” John Petrucci: „Igen, a Dream Theater öt alappillére. Szerintem mindannyian egy húron pendültünk azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen ez a lemez. A zene súlyos, progresszív, dallamos, tekerős, de epikus is. Benne van mindaz, amit akár a Dream Theater öt alappillérének is nevezhetünk. Az, hogy ismét felfedeztük a régebbi zenéinket, illetve felidéztük a ’90-es évek elejének hangulatait, ismét összekapcsolt bennünket a Dream Theater akkori korszakával”.

További statisztikai érdekességek, hogy az At Wit’s End készült el először, a lemez megírása pedig összesen 18 napot vett igénybe. A zeneszerzés, az írási fázis gyorsaságát és stílusát az együttes a Train of Thoughts-éhoz hasonlítja; ez a harmadik olyan alkotásuk, amelyen nincs 10 perc hosszúságot meghaladó tétel, illetve az első, amelyhez Mike Mangini dobos is írt szöveget.

Mert mi a fontos egy kiadvány kapcsán? Az, hogy a jó dalokat jó hangzásba ágyazzák, és ezt egyértelműen megkapjuk a Distance Over Time-tól. Már az albumot nyitó Untethered Angel, valamint az azt követő Paralyzed is a fogós dallamaival tarol, felvonultatva a Dream Theater összes erényét, jellemzőjét. Ezúttal röviden, tömören fogalmazták meg a mondanivalójukat, a hallgató nem vész el a témarengetegben. Értelemszerűen nem találkozunk forradalmian új, világmegváltó megoldásokkal, Petrucci-ék szimplán remek dalokat komponáltak, olyanokat, mint a Fall into Light, a Barstool Warrior, vagy a csodaszép lírai, ballada jellegű Out of Reach.

Azt sem kell különösebben ecsetelnem, hogy mindegyik muzsikus mestere hangszerének, parádés teljesítményt nyújtanak a szerzeményekben, a virtuozitás pedig egyenes arányban áll a fogóssággal. Mike Mangini őrületes pörgetéseket mutat be a Fall into Light-ban, John Myung basszusa határozza meg az S2N-t, borult, éteri énektéma hallható a Room 137-ben, Jordan Rudess varázsol a billentyűkön, Petrucci bámulatos riffekkel, szólókkal járul a dalokhoz, és így tovább. Nem véletlenül lett bónusznóta a Viper King, ugyanis ez az alapvetően gyors darab kilóg a sorból, „belepiszkított” volna az összképbe. Vastagon, telten, arányosan szólal meg az album, ami szintén nem meglepetés tőlük.

Mindent egybevetve, nekem abszolút nem okozott csalódást új anyagával a zenekar; az utóbbi napokban többször is meghallgattam, a Paralyzed dallamai például rengetegszer tértek vissza, napokig dúdolgattam azokat. Szó nincs arról, hogy „vissza a gyökerekhez”, meg hogy „újra feltaláltuk a kereket” típusú lemez lett a Distance Over Time; egyszerűen csak a Dream Theater katalógus remek kiadványainak a sorát gyarapítja.

About Dávid László 822 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*