A norvég zenekar sok szempontból rendesen felkavarta a metal, azon belül is a black metal állóvizét. Jelenlétük megosztotta a zeneszeretőket, a legtöbb old school black metal arc köpködött rájuk, ahhoz viszont mégsem voltak elég slágeresek, hogy a maistream-be is bekerüljenek. Ám valahogy mégis sikerült egész jó pozíciót kivívni maguknak, mivel a Spiritual Black Dimensons albumra jelentős rajongótáboruk alakult ki, és a lemezeik igen jól fogytak. Ám mégsem ez volt a banda karrierjének csúcspontja, az ezt követő 2-3 korong időszakában még nagyobb ováció övezte az együttest, ez az album csupán egy újabb lépcsőfok volt a – relatíve – nagy sikerhez.
Mégis mi váltotta ki az ős-black metal fanokból az utálatot a zenekar irányába? Az, hogy az Enthroned Darkness Triumphant albumon sok szintetizátort és bombasztikus elemeket alkalmazott a banda, valamint a hangzásban is óriási előrelépés történt. Sokak szerint ez már nem black metal, a felsorolt tényezők nem fértek bele a csőlátású emberek ízlésvilágába, ezért megvetés tárgya lett számukra a Dimmu Borgir. Bevallom, én sosem tartottam magam véresszájú feketefém-rajongónak, sok zenekart és albumot kedvelek ebből a stílusból, de nálam csak a minőség számít, nem érdekel, hogy mi „true” és mi nem az. A norvég együttes számomra az egyik legkreatívabb és legsokoldalúbb a black metal-ligában, amely rangos lemezek egész sorát alkotta.
Azzal semmiképpen sem vádolható a brigád, hogy külsőségeikkel felhígították volna a műfajt, mivel kinézetüket, szövegeiket, egyéb, nem zenei dolgaikat igenis teljesen őszintén gondolják, és izzadtságszag nélkül idomulnak a stílus jegyeihez, sőt, szerintem ebben a témában is előremutató dolgokat alkalmaztak, például az albumborítók megalkotásánál.
Sosem értettem azt, hogy miért kell egy black metal albumnak szarul szólnia, miért akkor az „igazi”, ha a gitár úgy zsizseg, mintha egy 50 éves Rakéta márkájú porszívót indítanánk be, vagy az ének nem több egy rekedt varjú károgásánál. Én üdvözöltem a Dimmu Borgir az irányú törekvéseit, hogy a hangzás igenis legyen profi, szóljon minden tisztán, arányosan és telten; akár bevethetnek modern dolgokat is, viszont a zene semmiképpen ne veszítsen a keménységéből, valamint a vokál is lehet attól még extrém, hogy igényesen ki van dolgozva. Talán az piszkálta néhány ember csőrét, hogy mertek új színeket a zenéjükbe satírozni, és félretenni az amatörizmust, ezáltal magasabb szintre emelni a zenekart, de akár a teljes műfajt is. Ez nyilván már nem underground-nívó, mint ahogy páran ott szerették volna tartani a Dimmu Borgir-t. Kisajátítani pedig nem illik senkit, még ha a közönség ilyenkor egy kicsit fel is hígul.
A Spiritual Black Dimensions a zenekar negyedik nagylemeze, a kezdeti nyersebb (de már akkoriban is előremutató) black metal-tól szépen eljutottak egy letisztultabb és szimfonikus hatásokat felmutató, de ugyanúgy brutális muzsikához. Ekkortájt a három ős-tagon kívül (Shagrath – ének, Silenoz – gitár és Tjodalv – dob) Astennu – gitár, Mustis – billentyűk, Nagash – basszusgitár, valamint ICS Vortex – tiszta ének (vendégzenész) alkották a bandát. Szerintem ez volt az egyik legerősebb felállás a zenekar történetében, bár a későbbiekben történt tagcserék során is olyan muzsikusok kerültek a képbe, akik az extrém metal színtér krémjéhez tartoznak. ICS Vortex vendégszereplése megint csak az ellentábor rosszallását eredményezte, mivel Simen tiszta, dallamos vokalizálással ékesítette a nótákat – ami ugyancsak nem tipikus feketefém-jegy. Halkan jegyzem meg, nekem ICS Vortex az egyik kedvenc „pacsirtám”, szárnyaló és egyedi hangjától a hideg futkos a hátamon – örömömben.
A billentyűs hangszerek (szintetizátor, zongora, elektromos orgona) alkalmazása szintén eretnekségnek számít a megmondóembereknél, szerintem viszont remek dolgokat lehet velük művelni, ha ezeket az instrumentumokat egy hozzáértő zenész, zenekar alkalmazza. Mustis nagyon komolyan vette a feladatát, mert óriási témákkal pakolta tele a lemezt. Ha kell, páratlan ujjgyakorlatokat végez hangszerén, szinte futkosnak az ujjai a klaviatúrán, máskor hangszőnyeggel borítja be a dalt, és van olyan, amikor szimplán horrorisztikus hangulatot teremt játékával. Éppen ahogy a nóta hangulata megkívánja. A billentyűs nemcsak szimplán eljátssza a rábízott feladatot, hanem a dalszerzésből is kivette a részét, és egészen biztos vagyok benne, hogy ő komponálta meg a „szintis” részeket.
Ha jobban megfigyeli az ember a dalok szerkezetét, hangszerelését, észreveheti, hogy a két gitár néha vissza-visszanyúl a klasszikus heavy metal-hoz, a szigorú és szélsebes riffeléseket időnként ilyen stílusban fogant gitárjáték színesíti. Nem beszélve a szólókról, amelyek ugyancsak magukban hordoznak ős-fém jegyeket. Ezek megint olyan zenei megoldások, amelyek miatt egy újabb fekete pontot véstek be az együttesnek a kőtáblát magukkal cipelő black metal próféták.
Felsoroltam egy pár muzikális tényezőt, amelyek így összegezve valóban nem illenek bele a fortyogó kénes katlanba, de azért ha egy popzenén, giccses hard rock-on, satöbbin szocializálódott arc hallgatná meg a dalfüzért, biztosan ledobná az agya az ékszíjat: van itt blastbeat bőven, halmozódik a sok-sok váltás, félelmetes hangulatból sincs hiány, és Shagrath durva vokalizálása sem a táncparkettekre való. Szóval, a végeredmény mindenképpen szélsőséges metal, még ha nem is mindenki fogadja el a black metal címkét. És a szövegek? Kérdezzünk meg egy katolikus papot, hány keresztet vetne, ha csak szimplán a borítót a kezébe venné. Ha egyáltalán meg merné érinteni. 🙂
Én úgy vélem, a Spiritual Black Dimensions (és az Enthroned…) a XXI. század black metal-jának az előőrse volt; azóta annyi minden belefért már ebbe a műfajba, manapság már jóval kevesebben vitatkoznak azon, hogy ez vagy az a zenekar tagja-e a „misztikus körnek”. Pionírnak lenni mindig hálátlan feladat, eleinte sok akadályba ütközik az, aki meg szeretné reformálni a zenét. Így volt ez korábban a Celtic Frost-tal is: amikor kísérletezőbb muzsikát kezdtek el játszani, nagyfokú értetlenség övezte a tevékenységüket, de az idő végül őket igazolta, mert például az Into the Pandemonium mára klasszikussá vált, és nem egy zenekarra volt hatással. Ahogy a Dimmu Borgir is napjainkban már sokkal kevésbé megosztó, és számos rajongó a szimfonikus black metal keresztapjaként tarja őket számon.
Jómagam nagyon kedvelem ezt a nagylemezt, még pénzt is áldoztam rá, mivel eredeti CD-n birtokolom, és bármikor jó elővenni, mert mindig izgalmas utazásban van részem a sötét dimenziók bebarangolásakor. Változatos és általam nagyra becsült album.
Az egyik kedvenc Black Metal lemezem, és az The Insight and the Catharsis számuk számomra az Emperor With Strength I Burn számával és a Satyricon Mother Earth számával egyenértékű.
ICS Vortex (Simen) hangja nagyon sokat dobott a zenekar számain. Garm után egy időben nem véletlenül ő volt a legkeresettebb black metalos tiszta hangú énekes.
Ez a lemez mai is ugyanolyan frissnek és zseniálisnak tűnik mint a megjelenésekor. Kiállta az idő próbáját.
Zeneileg úgy komplex és összetett, hogy a rengeteg témaváltás (egy számban annyi különböző téma van, mint egy popzenekar összes lemezén együtt) egyáltalán nem erőltetett, hanem egymásba olvadva folynak egybe a legkülönbözőbb és legellentétesebb témák, mintha mindig is összetartoztak volna. Ez így leírva furcsán hangzik, de a lemezt hallgatva egyértelműen kiderül mire is gondolok.
A slágeresség, amivel vádolták nemcsak a szintinek volt köszönhető, hanem a fogós gitár és énektémáknak is, hiszen az Emperor is nyíltan felvállalva használta a szintit, de őket mégsem vádolták slágerességgel. Ennek oka az is, hogy az Emperor zenei témái sokkal nehezebben emészthetőek. De minőségben mindkét zenekar első osztályú és mindkettő kedvencem. Olyan szintre vitték az extrém zenét, ahol a keménység, energia, brutalitás mellett egyszerre volt ott a gyönyörű szépség, egy másik szinte már földöntúli dimenzió.