Manapság sajnos már nem kell attól tartanunk, hogy valamely általunk szeretett metal műfaj egymás után termeli ki és ontja a klasszikusokat. Esetleg egy-egy kiadványra felkapjuk a fejünket, de már az sem hat a reveláció erejével. Maximum nyugtázzuk, hogy egy újabb jó, recenzióra érdemes anyagra bukkantunk.
Ez a kitétel a skandináv (svéd) death metalra is áll. Az Entombed, Carnage, Dismember és Unleashed által lefektetett alapokra rengetegen építkeztek az évek folyamán, rengetegen szívták magukba a tudást. Amennyiben egy death metal horda Svédországból jön, szinte meg sem kell lepődni azon, hogy az alapokig nyúl vissza, és eszébe sem jut valami innovatívval előrukkolni. Sőt, manapság beérjük annyival, ha egy-egy lemez egyáltalán megüti a 25-30 évvel ezelőtt megjelent klasszikusok színvonalát.
A 2017-ben Uppsala-ban alakult Deathswarm-nak tulajdonképpen alanyi jogon jár, hogy ezt stílust űzze, lévén, hogy a tagságot nem nyeretlen kétévesek alkotják. A legfőbb kapcsot a múlt és a jelen között Heval Bozarslan énekes jelenti, aki 15 évesen az 1986-ban létrejött Third Storm-ban kezdte pályafutását, majd 1990-ben az akkor életre hívott Sarcasm-ba igazolt. Feltételezem, nem az ő hibája, hogy ezek a bandák a hőskorban csak demókig jutottak, pár év aktivitás után annak rendje és módja szerint fel is oszlottak, majd néhány évvel ezelőtt mindkét zenekar a visszatérés/újjáalakulás mellett döntött. Ennek eredményeként mind a Sarcasm (Burial Dimensions – 2016, ez az anyag eredetileg 1994-ben került rögzítésre, Within the Sphere of Ethereal Minds – 2017), mind pedig a Third Storm (Tarîtîya Me EP – 2015, The Grand Manifestation – 2018) kiadták debütáló alkotásaikat.
További kapcsolódási pontokat a Deathswarm és a Sarcasm között Anders Eriksson gitáros, illetve Alvaro Svanerö dobos jelentenek; előbbi ugyan érdemben nem tett sokat a csapathoz, mert az utolsó demó, az 1994-es A Touch of the Burning Red Sunset után érkezett, ellenben az együttes feltámasztásában részt vett, míg utóbbi két éve vette át a stafétát Matte Modintól. (Alvaro-ról még annyit érdemes tudni, hogy a Third Storm-ban, az Imperial Domain-ban és a Sandalinas-ban is üti a bőröket, régebben pedig a Loch Vostok, a Lou Siffer & the Howling Demons, valamint az Azotic Reign sorait erősítette). Johan Haag gitáros, illetve Nicklas Gelotte basszusgitáros minden valószínűség szerint a fiatalabb generáció képviselői, korábban nem játszottak más csapatokban.
Meglepetésre, forradalmian újra nem kell számítani a Shadowlands of Darkness esetében, de a megvalósításra egy rossz szavunk sem lehet, maximálisan azt nyújtja a korong, amit a hallgató svéd death metal-ként értelmez, és e címszó alatt egy zenekartól elvár. A láncfűrész hangzású gitárok, az ötletes dobolás, a torzított, mélyen őrlő basszusfutamok éppúgy a dalok sajátjai, mint az öblös hörgés, a dallamok, a harmóniák. Kellő hangsúlyt fektettek a változatosságra is, vagyis nem változtattak a műfaj által előírt recepten.
A középtempós szerzeményektől kezdve (Let the Flames Devour, The Great Execution in Emerald City), a gyors darabokon át (Their Weapons Pierced Deep, Throne of a Morbid God, No More Life Six Feet Above) a doom tételekkel (When Young Souls Are Dragged to Hell, We Fade Away at Dawn) bezárólag terjed a skála, esetleg ezek keresztmetszete, variálása ölt testet a felvételekben. Azt pedig már mondanom sem kell, hogy a hangzás is a régi tradíciót követi, modern, steril megszólalásnak nyoma sincs.
Megítélés kérdése, hogy ha ez az album 29-30 éve jött volna ki, felvette-e volna a versenyt az akkori felhozatallal – bár sok értelme nincs ezen filozofálni. Az biztos, hogy a svéd death metalért rajongók nem lőnek mellé a Shadowlands of Darkness-szel. Sőt, még azt is megkockáztatom, az anyag jobb, mint a legutóbbi Unleashed-korongok. Az én tetszésemet mindenesetre elnyerte, remélem, hallunk még felőlük a jövőben.
Leave a Reply