A ’70-es évek végén/’80-as évek elején komoly underground színtér alakult ki Chicagóban. Jobbnál jobb zenekarok kezdték bontogatni szárnyaikat ekkor, például a Witchslayer, a Thrust, a Zoetrope, vagy a Slauter Xstroyes. A lendület a ’80-as évek közepén tovább folytatódott, egyre több extrém csapat bukkant fel a szeles városban, például a Master/DeathStrike, a Devastation, a Terminal Death, a Sindrome, a Mayhem Inc. stb. Ellentétben a Los Angeles-i, New York-i, Bay Area-i színtérrel, ezek az együttesek gyakorlatilag nem sokra vitték, nem jött össze nekik a nagy áttörés, megmaradtak kultikus státuszban, azonban letették a névjegyüket az undergroundban; a fanatikusok fülében a mai napig jól csengő nevekről van szó.
Véleményem szerint Chicago (egészen pontosan annak elővárosa, Aurora) legpatinásabb, legismertebb bandája az 1978-ban alakult Trouble. A csapatot Rick Wartell gitáros, Mike DiPrima basszusgitáros, illetve Mike Slopecki dobos hívta életre, azonban egy évvel később Wartell körül lecserélődött a ritmusszekció: Ian Brown basszusgitáros és Jeff Olson dobos lettek az új muzsikusok. 1980-ban egy háromszámos demó volt az első életjelük, amelyet követően újabb tagcserék következtek be: 1981-ben lépett be Eric Wagner énekes, valamint Bruce Franklin gitáros. Ez a felállás 1982-ben egy négyszámos demót rögzített, az egy évvel későbbi, kétszámos demón viszont már a Witchslayer-ből elcsalt Sean McAllister basszusgitáros játéka hallható.
Ugyanennek az évnek a termése egy kalóz koncertfelvétel is. „Valaki Wade Brooks nevében felfedezett bennünket, és segíteni akart nekünk – emlékeztek később a csapat tagjai. – St. Louisból származott, a cégét pedig Midwest Heavy Metal Promotion-nek hívták. Úgy döntöttünk, felveszünk egy koncertet, hogy ezáltal elérhetővé váljon a zenénk a fanzine-eken keresztül. Brian Slagel a Metal Blade-től hallotta az anyagot, és leszerződtetett bennünket az első lemezünkhöz.”
A csapat The Last Judgement című nótája felkerült a Metal Massacre IV. válogatásra, amely anyag érdekessége, hogy a Trouble-on kívül még négy Chicago-i zenekar (Thrust, Witchslayer, Zoetrope és WarCry) képviseltette magát a lemezen. A Trouble a ’80-as évek elején a nyugati parton turnézott, sőt, San Francisco-ban még a Slayer előtt is fellépett. A korabeli legendák szerint a Metallica-ra akkora hatással volt a zenekar előadása és hangzása, hogy egy koncertjük után bekéredzkedtek a színpad mögé, a súlyos megszólalás iránt érdeklődve.
Az együttes 1984 februárjában vonult be a Los Angeles-i Track stúdióba, hogy Bill Metoyer, Brian Slagel és a muzsikusok produceri felügyelete mellett (a maszterizálásra a JVC Cutting Centerben, Hollywoodban került sor) felvegye debütáló alkotását, a végeredmény pedig március 10-én látott napvilágot. Köztudott, hogy a lemez címe eredetileg Trouble volt, és később azért változtatták Psalm 9-re, nehogy a rajongók összekeverjék a negyedik koronggal, amelyet a banda szintén önmagáról nevezett el.
Egy olyan zenei közegben jött ki ez a bizarr, ijesztő borítóba csomagolt anyag, amikor tulajdonképpen esélye sem lehetett az áttörésre, de ez a bandát nem érdekelte: azt játszották, amit szerettek, ami a legnagyobb hatással volt rájuk, ugyanakkor sikerült némi figyelmet is magukra irányítani. A korong megjelenésének évszáma azért fontos, mert a nagy thrash-robbanás előtt állt az underground mezőny, olyan, mára klasszikussá vált anyagok jelentek meg az idő tájt, mint a Fistful of Metal (január), a Haunting the Chapel (június), a Ride the Lightning (július), a War and Pain (szeptember), vagy az Armed and Dangerous EP (Razor – május), tehát a színtérre a brutalitás, a sebességcentrikusság volt jellemző.
(Noha a Bonded by Blood csak 1985-ben került piacra, ’84-ben már fel volt véve, és már javában keringett a kazettacserélős földalatti mozgalomban – csakúgy, mint a Show No Mercy ’83-ban, – és kizárólag a kiadó töketlensége miatt csúszott a megjelenés egy évet.) De a haj/glam vonal is alaposan berúgta addigra a motort, gondoljunk csak a Shout at the Devil-re, az első W.A.S.P.-re, az Out of the Cellar-ra, vagy a Tooth and Nail-re.
A Trouble Black Sabbath-alapú, súlyos doom muzsikája (megjegyzem, a St. Vitus is 1984-ben debütált a St. Vitus című koronggal, mégpedig februárban) úgymond közeg-idegennek számított, a thrash/speed-rajongók nem tudtak vele mit kezdeni. Sejtelmesen, Hammond orgonával, szélfúvással, szinte fenyegetően kezdődik a lemez a The Tempter-rel. Bruce Franklin és Rick Wartell gitárosok súlyos riffjei, Eric Wagner énekes „I am the tempter, Ruler of hell, Bringer of evil, Beware” sorai vezetik be a nótát, majd a gitárosok zakatoló riffekkel pörgetik fel a tempót, amelyek azóta etalonnak számítanak a műfajban.
A metal történelem egyik legklasszikusabb hathúros duójáról van szó; riffjeik, védjeggyé vált szólóik élményszámba mennek, nem véletlenül fejtettek ki felbecsülhetetlen hatást gitárosok egy egész generációjára. Játékuk ugyanazt a szintet, minőséget képviseli, amit a King/Hannemann, a Denner/Shermann stb. duó produkált az évek folyamán.
Visszatérnek a súlyos nyitó riffek, majd újra zakatolnak, jön egy szóló, újra a súlyos doom riff, zakatolás – egyszerűen hátborzongató a dal, a Trouble egyik legjobb felvétele. Nemcsak az ős-Black Sabbath hatott a zenészekre, az Assassin ikergitáros témái egyértelmű NWOBHM (egészen pontosan Iron Maiden és Judas Priest) hatásokról tesznek tanúbizonyságot. Ekkoriban még sehol nem volt a csapat későbbi időszakára jellemző pszichedelia, a nóták súlyos doom részekből és középtempós zakatolásokból épültek fel, amelyeket borult hangulat szőtt át, ahogy az például a billentyűs (Hammond orgona) aláfestéssel kísért Victim of the Insane-ben (abszolút doom-himnusz, a műfaj egyik prototípusa, noha a végén egy kevés zakatolás hallható), a Revelation (Life or Death)-ben, illetve a Psalm 9-ben tetten érhető. Szintén klasszikus, tradicionális heavy metal ihletésű tétel a Bastards Will Pay (ami a Trouble-koncertek állandó szereplőjévé vált az évek folyamán), illetve a The Fall of Lucifer, míg az instrumentális Endtime-ban a banda progresszív oldala domborodik ki.
A gitárosok játéka mellett Eric Wagner hangja vált az együttes védjegyévé, de a ritmusszekció energikus teljesítménye mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Jeff Olson nagyon pontosan, változatosan és technikásan üt, nem véletlenül végezte el később Bostonban a Berklee-t filmzenei szakon. Az akkori korszakra jellemző „sátán, halál, háborúk” stb. szövegekkel ellentétben a Trouble pozitív gondolatokat közvetített dalaiban, ezért a kiadó egy szerencsétlen üzletpolitikai húzásból kifolyólag white metal zenekarként definiálta Wagneréket, ami abszolút nem vetett rájuk jó fényt, az együttes ki is akadt a Metal Blade „marketing trükkjétől”.
Eric Wagner: „Jobb lett volna, ha a Metal Blade előzetesen minket is megkérdez erről az egész white metal-dologról… Az akkortájt futó bandák, a Slayer, a Mercyful Fate meg a többiek mind sötét szövegekkel dolgoztak, és mindenki azt hitte róluk, hogy sátánisták, miközben nem is voltak azok. Én másképpen nőttem fel, így egy kicsit csavartam a szövegvilágunkon: raktam bele egy kis reményt, de azért ugyanannyit emlegettük Lucifert is, csak másként. A Metal Blade nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel, így előjöttek ezzel a „white metal” skatulyával, ami azt eredményezte, hogy egy csomóan elkezdtek minket összemosni a keresztény bandákkal. A kereszténység, a hit egy dolog, viszont onnantól kezdve, hogy megcímkéznek, egy csomóan nem fognak esélyt adni a zenének; inkább a skatulyával törődnek, nem pedig önálló véleményt alkotnak. Időbe telt, mire megszabadultunk ettől a címkétől. Emlékszem, még amikor leszerződtünk a Def American-hez, akkor is ezzel a címmel jelent meg egy újságcikk: Keresztény rockerek vagy részeg metalosok? Pedig senkinek a lelkét nem akartam én megmenteni, simán csak éltem a saját életemet.” (Az inzertben olvasható „The Lord will be a refuge for the oppressed, a refuge in times of trouble” psalm 9.9 elég nyíltan és konkrétan utal a korai Trouble mondanivalójára.)
Rick Wartell: „A white metal címke Brian Slagel ötlete volt, és kizárólag marketingszempontok húzódtak meg a dolog hátterében. Akkoriban ugye egy kiadónál dolgoztunk a Slayer-rel, voltak is közös bulijaink, Brian pedig előjött ezzel a nagyszerű elképzeléssel, hogy akkor lesz egy white metal és egy black metal banda is a turnén… Mi pedig el sem hittük, amikor megláttuk az első hirdetéseket a magazinokban meg a fanzine-ekben. Egymásra néztünk, és azt kérdeztük: mit csinál ez a csávó? Kinyírja a zenekart! Ennek az egésznek tényleg komoly hatása volt, hiszen azóta évtizedek teltek el, az emberek pedig még mindig beszélnek a dologról. És sajnos már akkor is pontosan tudtuk, hogy ez lesz a vége… Egyszer leültünk Brian-nel, és a tudtára adtuk, mennyire rosszul érintett bennünket ez az egész, hiszen mi csak egy metalbanda vagyunk. Ma már millió alstílust tartanak számon, de amikor ’84-’85 környékén elkezdtünk lemezeket felvenni, még nem igazán léteztek kategóriák: ha súlyosan játszottál, egyszerűen csak metal voltál, és kész. És ez nekünk meg is felelt.”
Kislemezként az Assassin jött ki a Cream Tales of Brave Ulysses című dalának feldolgozásával, utóbbi a CD verzión hallható. Később a korongot három alkalommal is újra kiadták: 1991-ben a Metal Blade, 1994-ben ismét ők dobták piacra az anyagot, remaszterizálva, az eredeti mesterszalagokat felhasználva, egyben megemlékezve az alkotás tízéves jubileumáról, majd 2006-ban az Escapi Music égisze alatt látott napvilágot a lemez, szintén remaszterizálva és egy bónusz DVD-vel megtoldva.
Gondban lennék, ha a Trouble-lemezeket szubjektív sorrendbe kellene állítanom. Minden kétséget kizáróan a Manic Frustration vinné el a pálmát, mégpedig érzelmi okokból kifolyólag, hiszen a Memory’s Garden klipjének hatására szereztem be, azzal az anyaggal ismertem és kedveltem meg a zenekart. A Psalm valószínűleg a megosztott második helyen szerepelne az 1990-es mesterművel (Trouble) karöltve.
Hiába istenítette őket a szakma, a zenekarok (a ’90-es évek elején a Pantera még turnézni is elvitte őket), sajnos a Trouble nem jutott egyről a kettőre, pedig ez a csapat sokkal többre volt hivatott annál, mint amennyit elért. Egy kriminálisan alulértékelt zenekar, kiadványaik azonban klasszikusak, a metal történelemkönyvének legfényesebb oldalain van a helyük, élükön értelemszerűen a Psalm 9-nal.
Leave a Reply