Swallow The Sun: When a Shadow Is Forced into the Light (2019)

Kemény dolog, amikor az ember nagyon vár egy albumot. Mert mi van, ha csalódás éri? Nem jön be a zene, unalmasnak találtatik, akkorát változott a talpalávaló, hogy képtelenség megemészteni; és még sorolhatnám, hogy milyen tényezők befolyásolhatják a végeredményt. Így voltam a finn Swallow The Sun együttessel kapcsolatban is: szorongva áhítoztam a legfrissebb korongjukra, attól kezdve, hogy megtudtam, készül az új mű. Nem írom le újra, milyen tragédia érte Juha Raivio-t, ami majdnem karrierje végét jelentette. Kétséges volt, hogy lesz-e folytatása a 2016-ban megjelent tripla lemeznek, ezért is vártam ennyire az új kiadványt. Nos, végre lett új album, és pár hallgatás után nyugodtan kifújhatom a levegőt, és hátradőlhetek, mert nem csalatkoztam.

A nemrég kijött Lumina Aurea című kislemez enyhe változást hozott a zenében, amit én örömmel vettem, és úgy gondoltam, hogy a nagylemezen is előkerülnek majd új dolgok, de végül ez nem egészen így alakult, ami végül is nem olyan nagy baj. A dal nem is szerepel a When a Shadow…-n, és olyan szám sem bukkan fel, amely hasonlóan az említett tételhez, egy kicsit is szakítana a Swallow The Sun hagyományaival. Mondhatni, azt kaptam, amit eddig megszoktam tőlük, de ez nem jelenti azt, hogy ingerszegény vagy önismétlő lenne a lemez.

A Hallatar projekttel Juha minden keserűségét, bánatát kiadta magából, a No Stars Upon the Bridge album hihetetlen karcos és tüskés volt, nehéz volt megemészteni, de nem is vártam tőle mást. Az a kiadvány kellett ahhoz, hogy „megtisztuljon” a gitáros, és újra a megszokott mederbe terelődjön a zenefolyam. Nos, nem mintha a Swallow The Sun albumai könnyed bárzenét rejtenének, a finn együttes a doom metal szigorú változatára esküszik, és ez most sem változott meg.

A Songs from the North című legutóbbi tripla album fejezetei jól elkülönültek egymástól, a harmadik tétel funeral doom-ja szöges ellentétben állt a második rész zongorával bőven meghintett, elszállós dalaival, az első albumon pedig remek refrének (és muzikális témák) tarkították a néhol szigorúbb, néhol könnyedebb zenét. Most mintha ezt a tripla monstrumot egybegyúrták volna közel egy órában, mivel minden zenei hangulatból kapunk egy jó adag ízelítőt, de ha valamelyik részhez nagyon hasonlítani akarnám, akkor az elsőt említeném.

A Swallow The Sun albumai nálam sosem hatottak elsőre, sok-sok meghallgatás kellett ahhoz, hogy megnyíljanak előttem. Mivel fajsúlyos zenéről beszélünk, ez nem is annyira meglepő, de érdemes volt időt szánnom rájuk, mert, hogy a kagyló-hasonlattal éljek, olyan lassan tárult ki a zene, akár a puhatestű-héj, de idővel, egyszer csak megláttam a belsejében az igazgyöngyöt. Ez a When a Shadow…-ra is érvényes: az első pár hallgatás után még egybefolytak a nóták, de aztán a lejátszások gyakoriságával egyenes arányban szépen sorba rendeződtek, és külön-külön megmutatták egyéni szépségüket.

Juha és Mikko

Nehéz nem emlegetni Aleah-t és Juha egyéb projektjeit, már direkt hanyagolni akartam a témát, de a Firelights című dal úgy kezdődik, mint egy Trees Of Eternity szám. Lehet, hogy én vagyok „paranoiás”, de nekem akkor is ez ugrik be. Azért a folytatás már nem ilyen, hanem egy hamisítatlan Swallow The Sun szerzemény: lassú, komor és ünnepélyes zene, amelynek refrénje kiválóan összerakott dallamos ének, Mikko Kotamäki módra. A nyitó és egyben címadó dalban pont fordítva történik minden, ott a verze lágyabb, a refrén viszont – Mikko vezérletével – bedurvul. Egyébként ez egy remek kezdés, jól eltalálták a fiúk a nótát, kiválóan meg van írva minden sora, minden hangja.

Sosem volt jellemző a finnekre – itt sem –, hogy slágereket, kiemelkedő kompozíciókat vettek volna fel, de minden nótájukban megvan egy olyan kapaszkodó, amelytől megéled a dal, legyen az egy kiváló dallam, egy különleges hangulati betét vagy bármi. Ezek a „kellékek” borúsak, gyászosak, de egyben magukban hordoznak egy nagy adag fennkölt jelleget is, és ettől különleges a Swallow The Sun muzsikája. A When a Shadow…-n is sorjáznak ilyenek: az említetteken kívül az Upon the Water Hallatar-ral rokon, nyomasztó, durva részeit emelném ki, a The Crimson Crown lágy tónusai szintén érdemesek a magasztos jelzőkre, de a Stone Wings elborult témái is hatásosak, amelyekkel felváltva durvább sorok keverednek, ezért gyakorlatilag a teljes nóta pajzsra emelendő.

A Here on the Black Earth ultrasúlyos doom metal-jába egy egész pofás szólót is beillesztett Juha, amitől egyáltalán nem lett lágyabb a dal, megmaradt a rezignált keménység. Majd a lemez végére megkaptam a személyes kedvencemet is. Nem tolakodóan és nem is hatásvadász módon felbukkan egy kis vonós-betét a nóta elején, ez meg is adja az alaphangot, majd szépen kikerekedik a történet, ami az ötletes gitár-riffeknek, harmóniáknak köszönhető. Ráadásként ebben a tételben Mikko is igazán kiválóan teljesít (nem mintha előtte baj lett volna vele, de itt mintha még feljebb rakná a lécet), a hangja szomorúsággal teli, de valahogy mégis optimizmus árad belőle. Szuper a refrén, ami a szám vége felé még egy kis metamorfózison megy keresztül, csak hogy még hatásosabb legyen az érzelmi kavalkád. Mert az van bőven. Talán nem tévedek nagyot, ha – nem is közvetlenül – Aleah személye kísért…

Örülök, hogy visszatért Juha és a Swallow The Sun, ott folytatták, ahol a történet abbamaradt. Egy kevéske viszont hiányzik a maximális pontszámhoz, de mint említettem, a finnek zenéje sok meghallgatást igényel, és lehet, hogy még néhányszor neki kell futnom, hogy megadjam az ötöst. Jelen pillanatban ennyi:

About Zozzie 316 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*