Jó ideig gondolkoztam azon, vajon írjak-e erről az anyagról. Végül úgy döntöttem, hogy ha a Black Sabbath, az AC/DC, a Deep Purple, a Judas Priest, az Aerosmith, a Kiss vagy Alice Cooper számára nem volt ciki, hogy elvigye őket előzenekarnak, akkor ide is befér a kaliforniai csapat legújabb albuma.
A csapatot 2016 júniusában láttam-hallottam először, amikor Tony Iommi-ék előtt léptek fel a Budapest Arénában. Tetszett a produkciójuk, így azóta nyomon követem a munkásságukat, valamennyi albumukat beszereztem, és idei, új nagylemezüket is kíváncsian vártam.
A Rival Sons nem heavy metalt játszik, zenéjüket (amit ők maguk szimplán rock and roll-ként aposztrofálnak) inkább hard rocknak nevezném, ami sok szempontból tökösebb muzsika, mint amit nu, alternatív és egyéb metal csapatok elővezetnek. A hangzás és dallamvilág tekintetében a legkézenfekvőbb párhuzamnak a Led Zeppelin kínálkozik, aztán a The Black Crowes (amelynek southern- és blues-elemekkel erősen átitatott világa mindig is szomszédos volt a kemény műfaj szellősebb, nyugisabb, dallamosabb területeivel), valamint – az énekes Jay Buchanan külseje és időnként orgánuma okán is – a The Doors, pontosabban Jim Morrison (zeneileg ezen a téren nincs átfedés).
Nagyon bírom Scott Holiday gitárjának zsizsegő-horzsoló hangzását, energikus riffjeiből garázsrock-feeling, melankolikus dallamaiból pedig pszichedelia árad. Itt-ott a szinti (Todd Ögren-Brooks) is izgalmasan színesít, de az adu ász kétség kívül a frontember üveget karcoló, falat repesztő hangja, tiszta és erős orgánuma. Vendégként, két dalban zenei producerük, Dave Cobb is megpendíti a ritmusgitár húrjait, az énekhanghoz pedig több dalban is két vokalista hölgy, a zárótételben pedig a Nashville-i Városi Kórus csatlakozik. Utóbbi dal (Shooting Stars) ettől tényleg olyan lesz, mint egy gospel nóta. Istent ugyan nem említik benne, ám egyértelműen pozitív üzeneteket hordoz.
A zenekar egyébként 2009-ben alakult a kaliforniai Long Beach-en, amikor a korábbi Human Lab-gitáros Holiday rátalált a szólókarrierjét építő, alapvetően blues-énekes Buchanan-re. A dobos Mike Miley ugyancsak a kezdetek óta tagja a csapatnak, míg a mostani basszusgitáros, Dave Beste 2013-ban csatlakozott hozzájuk. Együttműködésük gyümölcse eddig egy EP és – a Feral Roots-ot is beleszámolva – hat nagylemez.
Muzsikájuk energikus és ösztönös, zsigerből jövő. Híresek arról, hogy sem a dalírással, sem a stúdiófelvételekkel nem tökölnek sokat, általában mindent élőben, együtt rögzítenek. „Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy ne csapjuk be magunkat és a hallgatóinkat – mondja erről Holiday. – A rock and roll-t nem szabad túlagyalni, ha ez történik, azzal a közvetlenség vész ki a dalokból.”
Az albumot nyitó Do Your Worst, az ötödikként elhangzó címadó nóta és a záró Shooting Stars hármas pillérére remekül feszül rá az anyag szövete. Számomra ezek a dalok a lemez csúcspontjai. De színvonal tekintetében nincsenek nagy amplitúdók, valamennyi szám élvezetes, és különbözik annyira a többitől, hogy összességében egy szórakoztató, megunhatatlan, 47 perces produkciónak lehessünk fültanúi.
„Amerika következő nagy rock’n’roll bandája” – írták róluk. Azt nem gondolom, hogy valaha is egy újabb Kiss vagy Van Halen lenne belőlük; a következő logikus lépés számukra az az önálló turné, amely éppen ezekben a hetekben zajlik Európában, és folytatódik otthon, az Egyesült Államokban. Mindezektől függetlenül, nálam a Feral Roots az idei év első ötpontos albuma: két thrash-lemez között, változatosság gyanánt, gyakorlatilag naponta hallgatom.
Leave a Reply