Érdekes banda a Ratt. Legalábbis számomra. Az 1981-ben, Hollywoodban alakult bandát (noha tényleges történetük kezdete 1973-ig nyúlik vissza) a ’80-as években a Mötley Crüe vetélytársaként emlegették, amit enyhe túlzásnak érzek. Több okból kifolyólag is. Amikor a Mötley 1982-ben megjelentette a Too Fast for Love-ot, a Ratt még javában demózott, a ’83-as Shout at the Devil-lel pedig eldőlt a párharc. A Mötley végleg szupersztár státuszba emelkedett, fellépett a US Metal fesztiválon, majd Ozzy-val indult turnéra.
A Ratt ’83-as EP-jével mutatkozott be a nagyközönség előtt, debütáló lemezük, az Out of the Cellar 1984-ben jelent meg, és noha komoly sikereket könyveltek el vele, nem tudták felvenni a versenyt a Mötley-vel. Legalábbis szerintem. Az igaz, hogy fej fej mellett haladtak, de ezt nem nevezném rivalizálásnak. Már csak azért sem, mert ’84-ben közös koncerteket bonyolítottak le, valamint a colos termete miatt Királynak becézett Ratt-gitáros, Robbin Crosby (R.I.P. – 2002) ’83 környékén egy ideig Nikki Sixx-szel lakott, illetve a Mötley Girls Girls Girls turnéjának néhány állomásán a bandával lógott.
Mindkét zenekarra igaz, hogy a ’80-as évek második felében/vége felé egy kicsit megtorpant, de a feltámadás a Mötley-nek sikerült jobban a Dr. Feelgood koronggal. Noha a Ratt 1990-ben még kiadta a Detonatort, ám utána eltűnt a süllyesztőben. Ha nem gond, a Ratt további történetére nem térnék ki, vegyük inkább górcső alá a visszatérő lemezt!
Nem hiszem, hogy lett volna valaki, aki akár egy centet is tett volna arra, hogy 2010-ben új Ratt-album lát majd napvilágot. Szinte a semmiből bukkantak fel a patkányok, semmi felvezető, hacacáré, csak kiadtak egy olyan lemezt, amely visz mindent, mint a piros hetes. A klasszikus felállás háromötödét (Stephen Pearcy énekes, Bobby Blotzer dobos és Warren DeMartini gitáros) üdvözölhettük az akkori tagságban, a másodgitáros posztját Carlos Cavazo (ex-Quiet Riot) töltötte be, az eredeti basszusgitáros Juan Croucier helyett pedig Robbie Crane (ex-Vince Neil Band) kezelte a négyhúros hangszert.
Ratt-fanatikusok (illetve a komplett glam/sleaze tábor, a dallamos hajbandák rajongói) jogosan tehették fel a kérdést: mit nyújtanak manapság Piercy-ék? Elárulom: mai hangzásba ágyazott, lendületes, üresjáratok nélküli metalt. Noha nem én vagyok legnagyobb rajongójuk (az az igazság, hogy csak a ’90-es évek közepe felé kerültem ismertségbe a zenekarral), elismerően csettintettem az új anyag hallatán. (Amúgy, ha a Ratt-ről van szó, akkor az első három korongot és korai korszakukat megörökítő kalózanyagaimat hallgatom.)
Húzósan, dögösen, tökösen kezdődik a lemez az Eat Me Up Alive-val, mintegy jelezve, hogy a csapat igen nagy formában van. Piercy hangja azonnal felismerhető, semmit nem kopott vagy változott az eltelt időszakban, Warren DeMartini ugyanúgy riffel és szólózik, mint a ’80-as években, a refrén pedig azonnal memorizálható. Ezt a tendenciát követi a Best of Me és a Little Too Much, a csapat pedig már meg is vett dekára. A vokálok rengeteget dobnak a nótákon, szinte első hallásra befészkelik magukat a hallójáratokba, a refréneket azonnal meg lehet jegyezni. Lendület, feeling, húzósság – ez volt a Ratt 2010-ben.
Noha a Look out Below egy kicsit leülteti a korongot, a Last Call–Lost Weekend–Garden of Eden trió ismét felpörgeti az anyagot és a hallgatót. Egy kevés blues érződik az As Good As It Gets-ben, a Take a Big Bite a Skid Row első lemezének energikusságával mutat rokonságot, a Take Me Home-ban líráznak egy kicsit, a záró, zakatolós Don’t Let Go-val pedig ugyanolyan lendületesen ér véget a lemez, mint ahogy elkezdődött.
A japánok – ahogy az általában lenni szokott – egy bónuszdalt is kaptak, a Scattered-et. A banda egy az egyben egy all killer–no filler albumot tett le az asztalra, nem lehetett fogást találni a lemezen.
Őszinte vagyok: sosem tartottam a korai Ratt-anyagokat verhetetlen klasszikusoknak, – pláne a korai Mötley Crüe-, W.A.S.P.-, Dokken- és Twisted Sister-lemezek függvényében, mert azok valóban klasszikusok –, de az tagadhatatlan, hogy Pearcy-ék mindig is értettek a fogós dalok, refrének írásához. Ez alól az új korong sem kivétel; a nóták abszolút versenyképesek az olyan régi nagyságokkal, mint például a Closer to My Heart, a Lack of Communication, a Looking for Love, a Wanted Man és még sorolhatnám.
Az Infestation egyértelműen az Out of the Cellar–Invasion of Your Privacy–Dancing Undercover hármas mellé helyezendő, ez nem kérdés. Azóta azonban eltelt kilenc esztendő, a zenekar pedig agonizál, a tagok egymás torkának ugrottak a médiában, és olybá tűnik, hogy Stephen Pearcy-nek jelenleg fontosabb a szólókarrierje, mint maga a zenekar. Ha ez a tagság együtt maradt volna, simán bennük lett volna még két-három, az Infestation-höz hasonló, kiváló album, így viszont amondó vagyok, hogy több Ratt-lemez már soha nem fog készülni.
Leave a Reply