Nine Inch Nails: The Downward Spiral (1994)

Nagyjából 10 olyan album létezik a világon, amelyet a saját standardjaim szerint tökéletesnek tartok, vagyis bármikor és bármennyiszer meghallgathatok anélkül, hogy rájuk unnék, és ezekből kettőt a lényegében Trent Reznorból álló Nine Inch Nails jegyez. Az egyik ilyen NIN album a Pretty Hate Machine, ami a maga műfajában mindennek az Alfája és az Ómegája, és még ma is úgy szól, mintha tegnap vették volna fel. A másik pedig a Downward Spiral, ami 2019-ben lesz 25 éves, így eljött az idő, hogy ismét felidézzük, mivel ajándékozta meg a Mester a világot, és persze egy kis szubjektív múltidézésre is vállalkozom.

Trent Reznort mindig is korszakos zseninek tartottam. Már első próbálkozásra is egy megunhatatlan és időtálló albumot készített; nagyrészt neki köszönhetjük a klasszikus, csúcsformában lévő Marilyn Mansont (A Portrait of an American Family, a Smells Like Children és a megunhatatlan Antichrist Superstar producere volt), illetve olyan filmek soundtrack-jét, mint David Lynch Útvesztőben-je vagy a Született Gyilkosok is.

Nekem már ez a három tény is elég lenne ahhoz, hogy Trent-et örökös taggá avassam képzeletbeli Hall of Fame-emben, de jött 1994, és ez az elképesztően sokoldalú, gyakran a saját démonaival vesztes csatákat vívó, nagybetűs Zenész második albumával ismét olyasmit tett le az asztalra, ami már önmagában is a műfaj legnagyobbjai közé kellene, hogy repítse.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre! 1994-ben 19 éves voltam, éppen befejeztem a gimnáziumot (amit nagyrészt pont a Pretty Hate Machine bűvöletében töltöttem), és nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, mert nem vettek fel a kinézett egyetemre, és volt még egy évem az újrapróbálkozás előtt. Ebbe a bizonyos szempontból könnyed, ám mégis nagy kihívásokkal és kérdésekkel teli időszakomba robbant bele ez az album, és azonnal magával ragadott. Ami akkoriban Trent-et illette, neki egy picit nehezebb dolga volt: depresszióval, drogfüggőséggel és mindenféle fóbiákkal küzdött; lássuk be, ő egy fokkal rosszabb helyzetből futott neki ennek az évnek, mint én. Ez a kilátástalanság és önutálat pedig süt a lemezből, az album egyszerre segélykiáltás és a rossz dolgok kiokádása.

Tisztán emlékszem, hogy a megjelenéskor rohantam a Solarisba, hogy eredeti (!) kazettán (!) vegyem meg az albumot. A borító azonnal lenyűgözött, a maga egyszerűségében zseniális és számomra tökéletesen kifejezi azt a hangulatot, amit a Nine Inch Nails jelentett nekem akkoriban, a zene pedig szerencsére az addig jól megszokott, egy kicsit ipari, egy kicsit elektronikus egyveleg, ami erre az albumra még egyedibbé vált, és szerencsére durvább irányba ment el.

Na de lássuk, milyen gyöngyszemek is találhatók ezen az albumon! Nem fogom leírni minden egyes számnál, hogy a személyes kedvencem, hanem csak előre bocsátom. 🙂

Mr. Self-Destruct – Az első szám azonnal belecsap a közepébe, egy rövidke felvezetés után iszonyatos sebességgel sodródunk az önpusztítás bugyrai felé. Mint minden Trent Reznor alkotásnál, itt is érdemes figyelni a szöveget. Számomra ez a szám az egész album összefoglalása: az önpusztító ember vallomása, aki hiába látja, hogy egyre csak mélyebbre süllyed, nem tud ellene mit tenni. A lassú részek csak még tovább fokozzák a kétségbeesés érzését; ez a szám mind témájában, mind hangulatában tökéletes nyitány az albumhoz, a lezárás pedig zseniális, a mai napig dúdolni szoktam magamban: „I am denial, guilt and fear” – A tagadás, a bűntudat és a félelem vagyok”.

Piggy – A durva kezdést azonnal lassú folytatás követi, ami tökéletes kontrasztot alkot. Természetesen itt is megjelenik a teljes nihil, a „minden mindegy” érzése: „Nothing can stop me now, because I don’t care” – „Semmi sem állíthat már meg, mert semmi sem érdekel”. Ez akár az egész album alaptétele is lehetne.

Heresy – Ha egyetlen számot kellene kiemelnem az albumról (persze a Hurt-ön kívül), akkor ez lenne az. Mind zeneileg, mind pedig szövegileg annyira erős ez a dal, hogy az még a NIN-nél is ritkaság. A zene hozza az összes, Reznorra jellemző megoldást (dallamos, megjegyezhető refrén, durva, torzított gitárok, furcsa, földbe döngölő szintifutamok), a szöveg pedig telitalálat, vallásellenességével/valláskritikájával, kinek-kinek ízlése szerint. Emellett pedig Trent mester ördögien csempész bele a dalba egy-egy olyan dallamot, amely örökre kitörölhetetlenné teszi az alkotást a hallgató fejében. Na, ebben a dalban vagy öt ilyen is van. „Your God is dead, and no-one cares, if there is a hell, I’ll see you there” – „Az Istened halott, és senkit sem érdekel. Ha létezik Pokol, ott találkozunk.”

March of the Pigs – Egy zseniális kezdéssel újra eluralkodik a totális káosz. Persze itt is jut idő egy kicsit lassítani, de csak azért, hogy Trent még jobban hangsúlyozhassa a mondanivalóját, vagyis a bukásukra várók tömött sorairól szóló őrjöngést. Zseniális, ahogy össze-vissza, de valójában nagyon is okosan kimérve váltogatja a tempót; nem igazán hallottam még ennyire hallgatóbarát (értsd: rádióban is játszott) dalt ennyire komplex szerkezettel. „Maybe afraid of it, let’s discredit it!” – „Talán félsz tőle? Járasd le!”

Closer – Trent a zseniális kezdések pápája, kész, pont. A basszus egyébként egy Iggy Pop dal, a Nightclubbing futama. A dalt mellesleg beválasztották a világ 69 legszexibb szerzeménye közé, méghozzá az előkelő második helyre téve. Nagyon nem kell elemezgetni, a kőkemény, minden gátlást levetkőzött szexről szól. „You get me closer to God” – „Általad közelebb kerülök Istenhez.” Kérdés, hogy melyik Istenhez?

Ruiner – Ha a Closer szex-központúsága és élvhajhászása egy pillanatra kizökkentett volna minket az önutálatból, akkor nem kell izgulni, a Runier ott folytatja, ahol a March of the Pigs abbahagyta. Az ismételten zseniális kezdés után rendkívül fülbemászó dallamok következnek, hogy aztán pillanatok alatt valami kásás masszába torkolljanak, amiből hirtelen nagyívű, szinte szimfonikus orgia kerekedjen, és még sehol sem járunk… A gitárszóló pedig, amit kivételesen maga Reznor játszott fel, és bevallása szerint nagyon nyálasra sikeredett, számomra az egyik legemlékezetesebb a maga műfajában. „Maybe it’s a part of me you took to a place I hoped it would never go And maybe that fucked me up much more than you’ll ever know” – „Lehet, hogy ezt a részemet egy olyan helyre vitted, amiről azt reméltem, hogy sosem jut el oda, és lehet, hogy ez annyira szétb*ott, amennyire téged sosem fog.”

The Becoming – Újabb ütős kezdés, és ezúttal egy szerelmi csalódás a téma. Konkrétan egy név (Annie) is elhangzik a dal akusztikus részében; Reznor erről később úgy nyilatkozott, hogy egy főiskolai szerelméről, Andrea Mulrain-ről van szó, és a dalhoz a szakításukból merítette a fájdalmat. Ennek a számnak a legnagyobb erőssége a tempóváltásokban rejlik: egymást követik a békés, már-már romantikus részek és a hirtelen dühkitörések – mint egy igazi kapcsolatban. „It won’t give up, it wants me dead, Goddamn this noise inside my head” – „Nem adja fel, holtan akar látni, az Istenit ennek a zajnak a fejemben.”

I Do Not Want This – Ha létezik ilyen, akkor számomra ez a dal a lemez mélypontja. Egy kicsit szétesett, egy kicsit ötletszerű, de ettől függetlenül tökéletesen illik a koncepcióba, és teli van dühvel. „I want to do something that matters” – „Tenni akarok valamit, ami számít.”

Big Man with a Gun – Ez a dal alaposan kilóg az összes többi közül. Az utolsók között készült el, és lényegében nem más, mint a fegyverimádó, nőalázó, szexista rapkultúra kifigurázása, ám abból a szempontból mégis beleillik az album koncepciójába, hogy itt érkezünk el a lemezen a teljes őrülethez, ami a következő logikus lépés az eddigiek után. „I’m hard as fucking steel, and I’ve got the power” – „Kemény vagyok, mint a kibaszott acél, és enyém a hatalom.”

A Warm Place – Egy kis instrumentális pihenés következik az őrület után, ami olyan érzelmesre és kellemesre sikeredett, mint elnyúlni egy mezőn, és semmire nem gondolni. Próbáljátok ki!

Eraser – Persze az előző lazulásnak megvan a böjtje: az A Warm Place lényegében átkúszik valamiféle törzsi, kántálós, ipari, lassan felépített káoszba, amelynek a szövege borzasztóan egyszerű, ám rendkívül hatásos, ahogy Reznor beleüvölti a világ pofájába. Amikor már nincs visszaút, és csak a végét várja az ember… „Smash me Erase me” – „Zúzz össze, törölj el!”

Reptile – Azt hihetnénk, hogy végre leértünk a gödör aljára, és valamiféle megtisztulás jöhet, de ismét következik a testiség és a vonzalom témája, szép nyugodtan, középtempóban. A számot állítólag a Twin Peaks című filmsorozat Laura Palmer-ének karaktere inspirálta. Kellőképpen beteges is lett. „My disease, my infection, I am so impure” – „A betegségem, a fertőzésem, olyan tisztátalan vagyok.”

The Downward Spiral – Számomra a lemez legfurcsább száma, ami lényegében le kellene, hogy zárja az egész albumot, ugyanis nem mással, mint az öngyilkosság gondolatával játszik. Egészen hátborzongatóak az effektek, amelyekből felépül a dal és a hamiskássága, a kaotikus betétei csak még tovább fokozzák a depresszív hangulatot. „So much blood for such a tiny little hole” – „Mennyi vér egy ilyen pici lyukhoz képest.”

Hurt – A történet szempontjából nem ez a csúcspont, de minden más szempontból igen. Ami a Pretty Hate Machine-en a Something I Can Never Have volt, az itt a Hurt. Egyetlen dalba sikerült összefoglalni mindazt a nyomorultságot, fájdalmat, bizonytalanságot, önutálatot, amiről a lemez szól – és a feloldás/feloldozás is méltóképpen sikerült. A dalnak csak egyetlen egy hibája van: hogy Johnny Cash szájából még jobban szól, de ő, mondjuk, még rátett egy lapáttal azzal, hogy a feldolgozás után egy évvel meg is halt. A dal utolsó négy sora jobban össze sem foglalhatná, mi a kifutása az egész albumnak: nincs mit megbánni, az történt, aminek történnie kellett: „If I could start again A million miles away I would keep myself I would find a way” – „Ha újra kezdhetném, egymillió mérföldre innen, önmagam maradnék, valahogy elérném”.

Most kezdhetném visszasírni ezt az időszakot a NIN munkásságából, hiszen ahogy kezdett rendbe jönni Reznor magánélete és lelke, úgy csinált egyre lassabb, meditatívabb és számomra kevésbé élvezhetőbb lemezeket. De nem teszem, mert ebben a munkásságban minden egyes lemeznek és történésnek megvan a maga helye. Ha Reznor mentális és lelki békéje az ára az újabb tökéletes albumnak, akkor én ezt elengedtem, mert így is épp eleget kaptam a Mestertől, épp akkor és úgy, ahogy kellett. Ő már nem tartozik senkinek semmivel.