Az idei esztendő egyik kiemelkedő, általam legjobban várt eseménye az új Candlemass-lemez megjelenése. Köztudott, hogy tavaly visszatért Leif Edlingékhez a zenekar 1986-os debütáló albumát feléneklő Johan Längquist énekes, de ameddig világ a világ, a banda arca és hangja Messiah Marcolin marad. Vele nőtte ki magát, és lett relatíve népszerű a csapat a ’80-as évek második felében.
De nézzük, hogyan, honnan indult el az őrült szerzetes pályafutása! A történelemkönyvekben, illetve almanachokban egészen 1983-ig kell visszamennünk, amikor is emberünk, mindössze 16 évesen csatlakozik a Mercy-hez. (Ezt megelőzően énekesként a Requiem-ben, míg dobosként a Rough Lizzards-ban és a Sound-ban fordult meg, tehát fiatal kora ellenére nem volt híján tapasztalatoknak). A svéd színtéren nem számított ismeretlennek a Mercy, lévén hogy 1979-ben, Turbo-ként alakultak, soraikban Christian Karlsson basszusgitárossal, Paul Gustavsson dobossal, Håkan Jacobsson gitárossal, valamint Ola Persson énekes/gitárossal. 1980-as próbatermi felvételüket és Nattens barn című kislemezüket követően tették le a garast új nevük mellett, míg Andrija Veljaca gitáros (ex-Horrorscope – R.I.P.) Håkan Jacobssont váltva érkezett a csapatba ugyanabban az esztendőben.
Ahogy biográfiájukból kitűnik, a megfelelő énekes megtalálása komoly problémákba ütközött, hiszen a korai időkben Paul „Judas” Gustavsson és Ola Persson is megfordult a mikrofon mögött, de átmenetileg Ulf Johanssonnal is próbálkoztak. Első, 1981-es demójuk után Ola Persson elhagyta a fedélzetet, így a ’82-es Swedish Metal EP-t trióban rögzítették, majd egy évvel később érkezett a zenekarba Magnus Klintö gitáros, akivel egy újabb demót követett el a csapat, végül egy kicsivel később, de még ugyanabban az évben érkezett meg Messiah Jan Alfredo Marcolin énekes (akit a lemezen Eddie „Messiah” Marcolinként tüntettek fel). Megjegyzem, a frontembert Bror Jan Alfredo Marcolinként anyakönyvezték, olasz édesapja és svéd édesanyja volt/van, és a Mercy-ben általában Eddie-ként ismerték, mielőtt megváltoztatta törvényes nevét, Bror-ról Messiah-ra.
1984 márciusában, Stockholmban, a Decibel stúdióban rögzítették és keverték a lemezt, amelyet ugyanabban az évben a Fingerprint dobott piacra. A kiadónál érdemes egy percre megállni, mivel az ő égiszük alatt látott napvilágot a Nemesis The Day of Retribution EP-je (belőlük fejlődött ki a Candlemass), illetve az ő nevükhöz köthető az Axe Witch, a Gotham City, a Mindless Sinner és a Wizz anyagainak megjelentetése.
Térjünk azonban vissza a Mercy-hez és magához az énekeshez! Az alapvetően heavy/doom metalt játszó csapat egy kicsivel több, mint 31 perces debütálása köszönő viszonyban sincs az az epikus doom metal-lal, ez az anyag egy az egyben a NWOBHM irányát juttatja mindenki eszébe. Utólag könnyű okosnak lenni, de élek a gyanúperrel, hogy itt még nem forrt ki a csapat stílusa, nem tudták, mit és hogyan akarnak játszani, ettől függetlenül a végeredmény jó lett, még akkor is, hogy 1984-ben a Defenders of the Faith, a Powersalve, a Red, Hot and Heavy, a Love at First Sting, a Gates to Purgatory, a Burning the Witches stb. árnyékában nem nagyon rúghattak labdába.
Teljesen egyértelmű, hogy a NWOBHM hatása alatt voltak, a korongot nyitó Heavy Metal Warriors (szerepelt anno a kiadó The Great Metal Attack 1 válogatásán), a Metal Mania vagy a Tyrant egyértelmű példaként szolgálnak erre. Itt még egyáltalán nem fedezhetők fel a később epikus doom metal csírái, sokkal inkább az Iron Maiden, a Motörhead, a Diamond Head és társaik hatásai érvényesülnek. Jó, azt mondjuk aláírom, hogy a Dirty Love-ban valahol visszaköszön Ian Gillan és a Born Again (egészen pontosan a Zero the Hero) hatása, a Master of Disaster-ben a Heaven and Hell-korszakos Black Sabbath szelleme sejlik fel, míg a Spanish Eyes egy flamenco témákat is felvonultató instrumentális darab.
Ahogy Messiah-ra hatott Ozzy és Ian Gillan, nagyjából úgy hatott ő Dan „Fodde” Fondelius-ra (Count Raven), azaz mindenki tanul valakitől. Fontos megjegyeznem, hogy a basszus mindvégig remekül hallható, Christian Karlsson futamai meghatározó szerepet töltenek be a végeredményt illetően. Az már mondjuk más kérdés, hogy a megszólalás akkori standardok alapján nem feltétlenül elégítette ki az igényeket, ugyanakkor túl nagy gond nincs a produkcióval, bőven az „elfogadható” kategórián belül van, sőt, a „kultikus” jelző sem túlzás a lemezzel kapcsolatban.
Tehát innen indult Messiah Marcolin pályafutása, a soron következő, 1985-ös Witchburner album (azon már dob/ének leosztásban) egy súlyosabb, sötétebb, lassabb mű lett, előrevetítve a Candlemass-ben képviselt irányt. Magáról a Mercy-ről annyit még érdemes megjegyezni (illetve kell tudni), hogy a hőskorban 1990-ig működtek, akkor jelentették meg negyedik, egyben utolsó, Black Magic-re keresztelt lemezüket (amit már ’88-ban felvettek). A ’90-es évek végén, ’2000-es évek legelején a nagy újjáalakulási láz alkalmával ők is a felszínre kerültek, újabb két lemezt készítettek (Victory March – 2002, Underground – 2003, ez utóbbit újfent Messiah Marcolinnal), azonban Andrija Veljaca halálával teljesen beszüntették akkori tevékenységüket. Mindazonáltal 2003-ban a Stormbringer Records kiadta a Black Death 7” EP-t, ami eredetileg egy 1986-os, az utolsó, Marcolinnal készített felvétel; 2006-ban a Keltic Records jóvoltából a Witchburner/Mercy CD jelent meg; 2007-ben a Nuclear War Now! Productions a Session 1981 7” EP-vel állt elő (erre négy korai, kiadatlan szám került fel); míg tavaly szintén ugyanez a kiadó a Session ’83-’86 EP-t, illetve a Swedish Metal/Mercy/Sessions 1981-1986 vinyl csomagot dobta piacra.
Úgy vélem, hogy egy méltatlanul elfeledett, underground kultikus legendáról van szó, amely sokat tett azért, hogy – és itt most elsősorban a Witchburner korongra gondolok – kialakuljon az epikus doom metal irányzat.
Válasz írása