Mad Max: Rollin’ Thunder (1984)

Múltidéző cikkeink visszatérő motívuma, hogy a ’80-as évek közepén, amikor nemhogy internet, de még (rendszeresen megjelenő) hazai szaksajtó sem létezett, onnan gyűjtöttük a kedvenceinkre vonatkozó információmorzsákat, ahonnan tudtuk. Például az itthon is kapható, német nyelvű Metal Hammerből, ami a megfelelő szókincs hiányában elég komoly kihívást jelentett. Puzzle-darabonként raktuk egymás mellé az egyes csapatok tagjait (egyszerre játszottak a zenekarban vagy egymást követően?), és lemezenként állítottuk össze a diszkográfiákat.

Máig megmosolygom azt a naplóbejegyzésemet, ami azt a pillanatot örökíti meg, amikor világossá vált számomra, hogy „Mel Gibson nem a Mad Max (zenekar) tagja”. Vagyis a számomra gyakorlatilag értelmezhetetlen Hammer-cikkek alapján összemostam a film egyes szereplőit az azonos nevű együttes zenészeivel.

Arra viszont biztosan emlékszem, hogy a német csapat Rollin’ Thunder című lemezét a rádióból, méghozzá Komjáthy György műsorából vettem fel. Gyuri bácsi ugyanis mindössze fél órát kapott az albumok bemutatására, ami a szöveges felvezetőt is beleszámítva általában csupán az első hat, jó esetben hét nóta lejátszására adott lehetőséget. Így aztán a lemaradt dalokat csak később, valamilyen másik forrásból beszerezve ismerhettem meg. A Mad Max esetében a hetedik nótát halkította le, így két számmal „maradt adósom”.

Akkoriban sok ilyen második-harmadik vonalbeli zenekar került nála terítékre, gondolom, találomra; nyilván azt adta le, amihez hozzá tudott jutni, és ő sem sejtette, hogy idővel melyik bandából lesz majd a műfaj éllovasa, és melyik tűnik el hosszabb-rövidebb időn belül a süllyesztőben. Én pedig, mivel akkoriban messze nem ezek (Tokyo Blade, Avenger, Sortilège, Kick Axe, Torch) voltak a nagy csapatok, nem mentem utánuk, és ezért sokáig, esetleg egészen a mai napig ez az egy, Komjáthy György által leadott album volt/van meg tőlük.

Ugyanez igaz a Mad Max-re is, mert bár a Rollin’ Thunder máig nagy kedvencem, mégsem vágyom arra, hogy más anyagot is megismerjek tőlük. Talán nem akarok „csalódni”, mint ahogy az az Ostrogoth, a Picture és társaik esetében történt…

Na, de jöjjön a lényeg, ez az idén már 35 éves lemez! A német zenekar 1981-ben, Münster városában alakult. Nevüket az 1979-ben bemutatott, azonos című ausztrál film alapján választották. Egy évvel később jelent meg bemutatkozó albumuk, amelynek érdekessége, hogy azon még nem a máig alapembernek számító énekes-gitáros, Michael Voss állt a mikrofon mögött. A mag – Jürgen Breforth és Wilfried Schneider gitárosok, valamint Uwe Starck dobos – viszont már együtt volt, ők igazolták le a következő körre Voss-t és a basszusgitáros Jürgen Sandert. Megjegyzem, ez a felállás sem volt hosszú életű, hiszen a csapat következő lemezére, az 1985-ös Stormchild-ra ebből az ötösből már csak az énekes és Breforth maradt hírmondónak.

A Rollin’ Thunder tehát a Mad Max második nagylemeze, amelynek felvételei és keverése 1984. április-májusában, a münsteri Karo-Music stúdióban zajlott, a neves producer, Kalle Trapp értő felügyelete mellett, s a korong végül októberben került a boltok polcaira.

A zenekar semmi különöset nem csinált, dallamos heavy metalt játszott, ugyanakkor azt sem tudom rájuk sütni, hogy bármelyik nevesebb pályatársukat másolták volna. Idén jubiláló korongjukon nagyon klassz nóták, mondhatni, slágerek sorakoznak. Kivételt ez alól nálam az utolsó két szám képez, ami valószínűleg annak tudható be, hogy több évtizedes késéssel ismertem meg őket.

Michael Voss-nak nagyon jó, egyéni hangja van, talán csak a legfelsőbb regiszterekben karcolja egy kicsit a hallgató fülét. A gitároknak is sikerült ízes, erőteljes hangzást találni, ami többek között a Stranger című nótában, a Shout and Cry-t nyitó szólóban és az instrumentális Yours Sincerely-ben érhető a leginkább tetten. A dob szerintem egy kicsit vékonyan szól, a basszus viszont többször is jól hallhatóan, markánsan pendül meg. Érdekes, hogy a lírai Thoughts of a Dying Man-t a végére hagyták, bár ez sem egyedi megoldás, most hirtelen a Steeler Waiting for a Star-ja (Strike Back album) és az Agent Steel Traveler-je (Unstoppable Force) jut eszembe párhuzamként.

Örökös kedvencem egyértelműen az albumot nyitó Fly, Fly Away és a már említett Yours Sincerely, de a címadó nótával bezárólag a Rollin’ Thunder számomra egy tökéletes dalcsokor.

A Mad Max szépreményű német csapat volt – és az is maradt. Négy nagylemez után, 1989-ben feloszlottak, majd egy évtizeddel később Voss és Breforth reanimálta a zenekart. Azóta újabb nyolc albumot jelentettek meg, de ezekkel a hátuk mögött sem igazán tudtak előrébb lépni a képzeletbeli ranglistán. Érdekes, hogy egy időben a vallásos témák is megjelentek a dalaikban (az új évezred első évtizedében az albumcímeik is „kifehéredtek”), ám úgy tűnik, az utóbbi időben ez ismét kevésbé hangsúlyos náluk.

Voss egyébként több fronton is aktív: 2010 óta a Wolfpakk nevű formációban énekel, gitározik és bőgőzik. 2015 óta tagja a Phantom 5-nak, ahol többek között Claus Lessmann (ex-Bonfire) és Francis Buchholz (ex-Scorpions) a partnerei. De érdekelt a Rock Wolves-ben, ahol egy másik egykori Scorpions-tag, a dobos Herman Rarebell oldalán domborít. Hogy a félig akusztikus muzsikát játszó Beggar’s Bride-ot már ne is említsem…

Visszatérve azonban a Mad Max munkásságára, azt gondolom, a csapat a ’80-as évek közepén élte a fénykorát, és ezen belül is a Rollin’ Thunder-rel és a Stormchild-dal jutottak fel a csúcsra. Kár, hogy onnan már csak lefelé vezetett út…

(Utóirat: Elég bizarr, hogy a Wikipédiáról a zenekar „honlapjára” kattintva egy feltehetően japán nyelvű, potencianövelő szert reklámozó oldalra jutunk…)