Jó ideje bevett gyakorlat, hogy a zenekarok, de még inkább a kiadók – promóciós céllal – előzetes nótákat tesznek elérhetővé a hamarosan érkező albumról, minimum egyet, de akár hármat is, belógatva a mézesmadzagot, beetetve a közönséget (az általuk legjobbnak gondolt dalokkal), csillapítva, s egyúttal még inkább felcsigázva a rajongók kíváncsiságát, akik ezek alapján próbálják eldönteni, hogy vajon milyen produkcióval áll elő heteken belül kedvencük.
Jómagam SOHA nem hallgatom meg ezeket az előzeteseket. A műnek számomra egyben van értéke. Nem véletlenül követik a lemezen olyan sorrendben egymást a dalok, ahogy; egy anyagnak struktúrája, dramaturgiája, ritmusa, hangulati íve van. Olyannak gondolom ezt a belefülelést, mintha egy filmből csak egy bizonyos részletet, egy sorozatból egyetlen epizódot néznék meg…
Képes vagyok kivárni a megjelenés napját, és csak akkor magamévá tenni a teljes albumot – miközben más már hallott róla egy, két, három számot. Nyilván mindkét megismerési folyamat mellett szólnak érvek, de én a türelmesek táborába tartozom. Még csak a kiadón keresztül sem kérem be hetekkel előtte a korongot. Hallgatok addig mást.
Ti hogy vagytok ezzel?
15-20 éve, meg régebben talán még volt létjogosultsága a promó demóknak, illetve a válogatás lemezeknek, ma már ilyen szempontból, hogy lemezt reklámozzanak vele, szerintem nincs. Viszont sok olyan zenehallgatót meg lehet fogni az egyenként jútúbra csepegtetett klipekkel, szöveges videókkal, akik dalokat, slágereket hallgatnak csak. Én az ilyen előzeteseket szintén letojom, kizárólag teljes anyagokat hallgatok, legalábbis a kedvenc stílusaimból. Aztán néha csinálok olyat is, hogy nem nagy kedvenc zenekaroktól meghallgatok egy-egy számot, tőlük akár jöhet új dal is. Mondjuk egy AC/DC tipikusan ilyen, hogy 1-2 daluk tök jó háttérzene, de tízet egyben már elunok. 😛 Ilyen szempontból van létjogosultsága egy lemez feldarabolásának.