Dávid Laci kollégámhoz hasonlóan én is találkoztam az idei első, számomra majdnem tökéletesnek mondható albummal, a címben szereplő kiadvány formájában. Ez a cikk akár a Rotting Christ új lemezéről is szólhatott volna, lévén, hogy a két anyag hivatalosan egy napon jelent meg, valamint zeneileg is bizonyos fokig hasonló stílust képviselnek. Az előzetesen közzétett dalaik alapján mindkét lemez szerepelt nálam a „kötelezően meghallgatandó újdonságok” listáján. Ami persze igazából nem egy lista: mostanában – elkerülendő az esetleges felejtést – egyszerűen beírom az asztali naptáramba azon együttesek nevét a megjelenési dátumokhoz, amelyek előzetesen felkeltették a figyelmemet. Így történt ez most is, mind a két banda neve ott virít a naptáramban február 15.-nél.
Hogy most mégis a Diabolical anyagáról írok, az egyszerűen azért van, mert többszöri hallgatás után nekem most már egyértelműen jobban tetszik a svédek zenéje, mint a görögöké. Ezzel nem azt mondom, hogy az új Rotting Christ rossz lenne. Sőt! Nagyon is jó lemez a Heretic. De ahogy mondani szokás, a görögök csak hozták a tőlük megszokott, átlagon felüli, de azért elég sok önismétlést is tartalmazó színvonalat. Az önismétlés szintje ezen az anyagukon számomra még az elviselhetőség határán belül van, de ha a következőkben nem visznek valami kis újítást a zenéjükbe, szerintem elég unalmassá fognak válni.
Na, de térjünk rá az általam igencsak erős anyagnak tartott Diabolical-korongra! Erre a zenére véleményem szerint a „misztikus death metal” kifejezés illik a legjobban. Ha konkrét együttesekhez kellene őket hasonlítani, akkor szerintem a Behemoth és a már előbb említett Rotting Christ muzsikál ehhez hasonló stílusban. A nyitó We Are Diabolical című szám bivalyerős tétel, ami egyben jól körvonalazza a lemez egészén hallható sötét, de sokszor igencsak szépséges és misztikus hangulatot. A kórusok és a néhány dalban (Betryal, The Fire Within) feltűnő, egy kissé tisztább (Dimmu-s, Vortex-es) ének is nagyban hozzájárul a néha igencsak borzongatóan fagyos hatáshoz. A számok többsége (nagy örömömre) közép- és annál lassabb tempóban íródott, de időnként azért megtekerik a csávók, pont annyira, amennyire azt a kellő változatosság megkívánja (pl. Failure).
A lemez hangzása kitűnő! Minden részlet tisztán kivehető, és a hangszerek is kellően erőteljesen szólnak. Külön piros pont részemről a svédeknek azért, hogy az albumot záró két tétel, a The Fire Within és a Requiem az anyag két igencsak űber fajsúlyos száma. Vagyis szó sincs lemezvégi ellaposodásról. A Requiem egyébként már az együttes 2016-os, Umbra című EP-jén is szerepelt.
Mivel számomra a Diabolical eddig egy tök ismeretlen banda volt, így korábbi munkásságukon is csak most futottam át. Az előbb már említett EP-n és előző, 2013-ban kiadott, Neogenesis című albumukon már jól érezhető az a zenei irányvonal, amely az idei anyagukon csúcsosodott ki igazán. Szerintem az év végi tízes listámon simán ott lesz ez a kitűnő album! Hail Diabolical!
Leave a Reply