Dead Can Dance – A magas és a mély

Ez a cikk a Dionysus megjelenése kapcsán született, de nem tudom garantálni, hogy az új lemez lesz benne a főszereplő. Aktualitása okán lehetne az is, most mégis be kell érnie egy mellékszereppel. Nem megyek el szó nélkül mellette, de a Dead Can Dance nem a Dionysus miatt fontos számunkra. Legfontosabb és legjobb lemezeiket már a nyolcvanas évek végén–kilencvenes évek elején megalkották, ezek ragyogásához a most kihozott Dionysus sem tud már érdemben hozzájárulni, ahogyan a visszatérést jelentő 2012-es Anastasis sem tudott. Még akkor sem, ha ez a két enyhébb fényű, de egyébként nagyon korrekt album azért a saját erejéből, egymaga is nagy térségeket képes bevilágítani.

Mivel a friss anyag nem tartalmaz olyan plusz elemet, amely a zenekar rajongói előtt eddig ne lett volna ismert, és mivel nincs akkora saját tömege sem, hogy a rockzene híveinek mérlegén érzékelhető tételként jelenjen meg, így aktualitása inkább csak az apropót szolgáltatja arra, hogy pár mondat erejéig maga az ausztrál-brit zenekar kerüljön fókuszba. Leginkább azért, mert függetlenül egy-egy lemezük pillanatnyi fajsúlyától és megítélésétől, életművük távlatos hatásai a rockzenében is tetten érhetők.

Mint minden, évtizedeket megélt zenekar, a Dead Can Dance sem ragyogta végig pályájának teljes ívét ugyanazzal a fényerővel. Megkerülhetetlen alapműveivel olyan magasra helyezte a lécet, ami egyrészt megugorhatatlan volt bárki kívülálló számára, de amit később ők sem tudtak felülmúlni. Ahogyan semmi sem örök, úgy a Dead Can Dance ereje is hullámzik, és gyaníthatóan túl van már legjobb évein. De micsoda éveken!

A kezdetek előtt Brendan Perry főként olyan ausztrál punk bandákban gitározott és énekelt, mint a Scavengers vagy a Marching Girls, de lemezszerződésig egyikkel sem jutott el. Kisebb zenekarként kezdte a Dead Can Dance is, de nyilvánvaló volt, hogy Perry egyetlen stabil zenésztársa a hihetetlen hanggal megáldott énekesnő, Lisa Gerrard. Egy Melbourne-i csapat kapcsán találkoztak, és kezdtek el együtt zenélni. Innentől kezdve a DCD létezése teljes idejében kettejüket takarja a név.

A páros Európába költözése és a 4AD kiadóval kötött lemezszerződése után, az 1984-ben kiadott albumuk –talán Perry punkos múltja vagy Lisa erőteljes dark/gót kisugárzása miatt – még vastagon a nyolcvanas évek szülötte. A zenekarnevet címként is viselő bemutatkozásukon még csak erejüket próbálgatják, elhintik a magot. Közelebb állnak még például a Joy Division-höz, mint későbbi saját magukhoz. Általában véve ahhoz a darkos hangulatú, alternatív zenei világhoz húznak, amelynek épp ezekben az években a Sisters of Mercy a másik zászlóshajója.

A DCD első albumán ebből az irányból veszi a rajtot. A jól ismert hangszerekre komponált számokban, a rockzene viseltes köntösének redői közt még jó adag hagyománytisztelet rejtőzik. Talán csak a záró tétel, a Musica Eternal lóg ki a sorból. Már címében is, de szellemiségében mindenképpen a DCD későbbi albumainak domináns elemét, azok időtlenségét idézi meg. A valódi kibontakozás azonban még várat magára.

Az ugrás lehetősége második albumukban még egyértelműbben benne van, ám a lélegzetelállító, valóban parádés kezdés után, oldottabb formában, még mindig a múlt köszön vissza. A Spleen and Ideal első fele világosan megmutatta az irányt, ahová a Dead Can Dance zenéje képes lesz eljutni, amennyiben teljes mértékben ki tudják magukat szakítani a sűrűbb, nehézkesebb fogalmazásmód korlátozó rutinjából.

A harmadik nekifutás végül tisztára söpörte előttük a terepet, kiszabadította a szellemet a palackból. Az 1987-es Within the Realm of a Dying Sun már hibátlan remekmű, a testen túllépni készülő végtelen szellem sikeres kitörési kísérlete. Eldobtak maguktól minden batyut, amit addig magukkal cipeltek, mélyet lélegeztek az ókori Hellász és a középkori Európa napfénnyel és pestissel átitatott levegőjéből, és csak révülettel és mágiával érzékelhető, sosem volt időtlenséget leheltek ki magukból.

Köd takarta régiók arannyal behintett vándorútjain indultak el, keresztülvágva a haldokló nap birodalmának elfeledett tartományain. Fekete lánggal szemükben, féltő anyaként ölelték magukhoz a világot, befelé fordulásra késztetve azt, aki keblükön megpihent. A mélységnek abban a ritkás légkörében, ahová a DCD zenéje ekkorra emelkedett, megszűnt minden légellenállás. Már semmi nem volt képes számottevő akadályt képezni a kibontakozás előtt. Nem könnyű ide követni őket. Ez a zene már azoknak szól, akik belátnak a felszín alá, akik értik a csíziót.

A sorban következő The Serpent’s Egg (1988) és a két évre rá kiadott Aion tekinthető a duó két legizgalmasabb lemezének. Rövidek, tömörek, csak a lényegre szorítkoznak. (A kígyótojás és az Aion, mint a világzene Reign in Blood-ja? 🙂 Nincs bennük mellébeszélés, semmi időhúzás. Minden szám külön világ. A zene eklektikus. Ősi kultúrák ritmusaiban és dallamaiban keresik a közös többszöröst. Egy „ilyen” kor és egy „amolyan” kultúra modernizált intarziái nyílnak meg, és mint sokszirmú lótuszok, keringenek egymás körül a világzene friss vizének felszínén.

Függetlenül attól, hogy nem szolgáltak sem listavezető albumokkal, sem a mainstream média által annyira kedvelt, rogyásig koptatható slágerekkel, a DCD-ből szép lassan a 4AD kiadó húzóneve lett. 1994-ben világturnén találjuk őket. Az előző évben megjelent Into the Labyrinth anyagával felfrissülve, a Santa Monica-i Mayfair Music Hall-ban adott koncertjük lesz az alapja a még ugyanabban az évben kijött Toward the Within című koncertalbumuknak. Csak zárójelben: nem sokkal a koncert után az épület olyan mértékben megrongálódott egy földrengésben, hogy a tulaj végül az egészet elbontatta. A mindent tudók előtt azonban nem lehetett kétséges: a zenekart körbeölelő, borús éghajlat mutatta meg igazi erejét. 🙂

Sajnos a Spiritchaser-en ez az erő veszített intenzitásából. Az Into the Labyrinth-en már felbukkanó, és a most egyre erőteljesebben beszüremkedő ambient mentalitás olyan elnyújtott számokat eredményezett, amelyek továbbra is telitalálatok ugyan, és minden épeszű kalapot emel előttük, de hajlamosak monotóniába fulladni. Némi zavar érződik bennük, oda a lényegre törő határozottság. A röviden elmondható tanmesék túlzóan nagy ívű keretet kapnak. Ettől függetlenül nagyszerű albumról van szó, amilyet sokan még legmerészebb álmaikban sem tudnának összehozni.

Csemegézve a lemezborítók belső oldalain, számos hangszer nevével találkozunk. Ezek egy részét Lisa és Brendan szólaltatja meg, a többi, túlnyomórészt egzotikusnak elkönyvelt instrumentumot vendégzenészek kezelik, s így egy-egy lemezfelvétel vagy koncertkörút idejére „tagjaivá” válnak a DCD-nek. Ebben az esetben talán nem is hagyományos értelemben vett zenekarról kell beszélnünk, hanem két személy sűrűbb és ritkásabb, aktívabb és inaktívabb együttműködéséről. Lisa Gerrard és Brendan Perry kettőse maga a Dead Can Dance. A zenekar annak ellenére is kontinuitásban marad önmagával, hogy az alkotópárost olykor kontinensek választják el egymástól, vagy mint legutóbb, amikor némasági fogadalomba burkolózva évekig nem adtak hírt magukról.

Lisa az ilyen csendes időszakokat is aktívan töltötte: szólóalbumok, filmzenék, kooperációk. Közülük a kedvencem az elektronikus zene pápájával, Klaus Schulze-cal közösen megírt és előadott Come Quietly című rövidke album. Minimalista áttetszőségével a Dead Can Dance legjobbjait közelíti.

Kevés zenekart tudnék említeni, amelyik távolabb áll a metáltól, mint ők. Látszólag nem kompatibilisek egymással. Mintha két különböző szabványrendszer elemeit próbálnánk összeilleszteni. Ahogy mondani szokták, a párhuzamosak csak a végtelenben találkoznak. A DCD annyira kívül áll a valóságon, hogy nehezen képzelhető el, hogy saját rajongótáborán túl bárki szívét meg tudja dobogtatni. Pedig meg tudja! A belőle áradó sötét tónusú emelkedettség a rockzene számos területén komoly jelentőséggel bír, gondoljunk csak a doom-ra és leágazásaira, vagy a folk-elemekkel is operáló, számtalan új pogány zenekarra, hogy a progresszíveket már ne is említsem.

A nagyobb léptékben gondolkodó zenészek jelentős része inspiráló hatásként beszél az együttesről. Nem csoda, hogy szellemének sötétebb oldala gyakran idéződik meg ezekben a zenékben. Akár konkrét feldolgozásként (Paradise Lost), akár csak ideiglenesen érintve, csendesen rá hivatkozva, de jelen van a metálos köztudatban. A kapcsolat azonban szigorúan egyirányú. A DCD megmaradt annak, ami. Mindentől és mindenkitől tartja a karnyújtásnyi távolságot.

Lisa Gerrard és Brendan Perry együttműködéséből valami figyelemreméltó született. A Dead Can Dance zenéje a mai napig egyedülálló. A lemezeikből áradó költői spiritualitás szinte időtlenné teszi őket, csak a megszólalásukban és kidolgozásukban kötődnek a mához. Rajongói bázisuk nagyjából azokból kerül ki, akik fogékonyak a kézzelfoghatóságon túli lélekvilág rezdüléseire.

És hogy mégis milyen a Dionysus? Pontosan olyan, mint amilyen anyagnak az Anastasis után jönnie kellett. Minőségi zene DCD módra, ami azért nem forgatott ki önmagamból. Az Aion-nal vagy a The Serpent’s Egg-gel összevetve, jóval kiszámíthatóbb azoknál, és az Anastasis-szal vagy a Spiritchaser-rel mérve sem lep meg sok újdonsággal. Ennek ellenére nagyszerű hallgatnivaló, és rajongóknak, valamint az egzotikum kedvelőinek erősen ajánlott. Lényegét tekintve nem változott semmi. Magában hordozza a Dead Can Dance világának minden szépségét és fájdalmát, magányát és vágyódásait, és mint a többi album, ez is mindig távolodik. Bizonytalan sűrűségű, fodros szélű sziluettje izzó délibábok kergetőző hullámaiba vész. Búcsút int, de nem megy olyan messzire, ahonnan ne lehetne hallani a hangját.