Ismételten bebizonyosodott, hogy nem szabad az első benyomás alapján ítéletet mondani egy anyagról, pláne olyanról nem, amelyben rendkívül sok szín keveredik, ami megnehezíti, hogy azonnal ráérezzünk a produktum erősségeire, általános karakterére. Igaz ez Tobias Sammet sokszereplős Avantasia projektjének legújabb lemezére is, amely az első hallgatás alkalmával simán átfutott rajtam.
„Na, egy újabb slágeres, ám az agyi memóriából rövid időn belül törlődő alkotás!” – gondoltam. Azt éreztem, ezzel is ugyanúgy fogok járni, mint elődeivel: Tobi és folyamatosan változó felállású csapata valamennyi albumát ismerem, ám az utóbbi négyről a címek alapján egyetlen dalnak a refrénjét sem tudom felidézni (talán nem hallgattam őket elégszer, aminek persze szintén megvan az oka).
Bezzeg, ha úgy ülök neki egy lemeznek, hogy írni fogok róla, egyből megtalálom benne a pozitívumokat! Amihez persze rövid időn belül legalább négy-öt hallgatás szükségeltetik. Ennek köszönhető, hogy a Moonglow egyre jobban tetszik, és bár nem tartom valószínűnek, hogy helyet kap majd az év végi tízes listámon, egyre nagyobb kedvet érzek ahhoz, hogy ott legyek a csapat május 6.-i koncertjén a Barba Negra Track-ben, ahol élőben is hallhatom a dalokat, és láthatok néhányat kedvenc énekeseim közül.
Az Avantasia alapcsapatát az énekes (és a stúdióban basszusgitárosi, billentyűsi feladatokat is ellátó) Sammet mellett a hangszeresek alkotják, név szerint Sascha Paeth gitáros, aki egyben a lemezek producere is, Michael „Miro” Rodenberg billentyűs és Felix Bohnke dobos.
Szupergroup-pá az alkalmi vendégénekesek teszik a formációt, akik egy része visszatérő szereplője e sok felvonásos metal szappanoperának, másokat most először hallunk Tobival duettet énekelni. A projektfelelős Sammet-nek ez alkalommal olyan nagyágyúkat sikerült csatasorba állítania, mint Hansi Kürsch (Blind Guardian), Ronnie Atkins (Pretty Maids), Jørn Lande (Jorn), Mille Petrozza (Kreator), Candice Night (Blackmore’s Night), Geoff Tate (Operation: Mindcrime), Eric Martin (Mr. Big), Bob Catley (Magnum) és Michael Kiske (Helloween).
Elég impozáns lista, már csak ezért is megér egy hallhatást a lemez, és persze azért is, mert remek dalok találhatók rajta. Elsőre, talán még másodikra is azt írtam volna, hogy túl hosszú az anyag: több mint 70 perc, a nyitó nóta kapásból majdnem 10 perces, a The Raven Child pedig több mint 11. De ma már azt mondom, elég változatos az album ahhoz, hogy még a kevésbé bombasztikus szerzeményeket (Starlight, Heart) se érezzem feleslegesnek.
Ami viszont a legkakukkabb tojás a fészekben, az a Flashdance betétdalaként ismertté vált Michael Sembello-sláger, a Maniac átirata. Nem is annyira hangzásában, inkább szellemiségét tekintve lóg ki a többi nóta közül, ráadásul nem is bónuszként, hanem az alapprogram részeként kapott helyet a lemezen.
Valószínűleg semmi meglepőt nem mondok azzal, hogy a dalokban nem a hangszeres virtuozitáson, hanem a vokális teljesítményeken van a hangsúly. Itt vagyok kénytelen elárulni, nálam ezen a téren a „házigazda”, Tobias Sammet számít a gyenge láncszemnek. Minden tiszteletem dalszerzői, szervezői, énekesi teljesítményéért, de nyafogós magasai nekem nagyon nem jönnek be.
Akinek a hangja viszont hasít, mint az állat, az Jorn Lande; szólóban az utóbbi időben egy kissé érdektelennek tartom a produkcióját, de ha egyszer valaki igazán ütős nótákat írna neki… Itt viszont nagyot alakít; mindhárom nóta, amiben szerepel (Book of Shallows, The Raven Child, The Piper at the Gates of Dawn) a kedvenceim közé tartozik. Utóbbi dal nyilván egyfajta tisztelgés a Pink Floyd azonos címet viselő, 1967-ben megjelent bemutatkozó nagylemeze előtt (amelyen van egy The Scarecrow című szám is, ami pedig ugye az Avantasia harmadik albumának a címe…)
De itt van Hansi Kürsch is, aki a Lande-nál említett három szerzeményből kettőben énekel. Imádom az orgánumát, nem bántam volna, ha még jobban kiereszti a hangját. Akinek a szereplése még kellemes meglepetés volt számomra, az Ritchie Blackmore-né, azaz Candice Night, aki az ugyancsak remek refrénnel megkoronázott címadó dalban alakít emlékezeteset. Geoff Tate három számban is mikrofonhoz jut, Eric Martin egyedi hangszínével teszi még változatosabbá a végeredményt, Michael Kiske gyakorlatilag egy teljes nótát kap (Requiem for a Dream, persze Sammet-tel párban), Mille Petrozza a Book of Shallows-nak ad a többi dalnál keményebb élt; Bob Catley és Ronnie Atkins jelenései viszont számomra nem tűnnek olyan karakteresnek, mint a többiekéi.
A favoritom az albumról az a nóta, amelyikben a legtöbben, szám szerint hatan „szólalnak meg”: a Piper at the Gates of Dawn-ban Atkins, Sammet, Lande, Martin, Catley és Tate is megcsillogtatja énektudását.
Az Avantasia nyolcadik stúdióalbumával Tobias Sammet és csapata ismét nagyot gurított. Számos irányzat rajongói találhatnak benne számukra kedves pillanatokat, ám ahhoz, hogy az anyag nagyobb eséllyel találjon utat a hallgatóhoz, egymás után többször is el kell mélyülni benne. Én jelenleg az út közepén járok, a pontszámom ezért nem a maximális, de később akár még az is lehet.
Leave a Reply