A Pale Horse Named Death: When the World Becomes Undone (2019)

Talán véletlen, talán nem az, hogy Sal Abruscato éppen abban az évben indította útjára saját zenekarát, az A Pale Horse Named Death-t, amikor a Type O Negative – Peter Steele halálával – megszűnt létezni. Sal, mint tudjuk, 1990-1994 között dobolt a vinnlandi csapatban, és a Bloody Kisses-zel bezárólag szerepelt a Type O kiadványain. A Pale Horse első két lemezén a dobolás mellett elsősorban énekelt és gitározott, ám Johnny Kelly (ex-Type O Negative, Danzig, Kill Devil Hill, Seven Witches) tavalyi csatlakozásával immár végérvényesen letehette a dobverőket, hogy csak a frontemberi teendőkre koncentráljon. (Mellékszál, hogy Abruscato az elmúlt évtizedekben többször is visszatért a Life Of Agony-ba, ahol ugyancsak a dobcucc mögött volt bérelt helye.)

Így aztán, mivel Josh Silver billentyűs visszavonult, Kenny Hickey gitárosnak pedig a Seventh Void-dal csaknem másfél évtized alatt mindössze egyetlen, nem túl emlékezetes hanghordozót sikerült megjelentetnie, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Brooklyn-i doom/gót csapat vált a Type O hagyatékának igazi ápolójává. Amivel idei albumukon Abruscato-ék „arcátlanul vissza is élnek”: míg az első két korongon – hasonló zenét játszva – csupán azonos terepen mozogtak, addig a When the World Becomes Undone-on egyértelműen a Steele-ék által megkezdett csapást folytatják, és reprodukálják több-kevesebb sikerrel a Type O által megteremtett sötét világ hangzását, atmoszféráját.

A trónbitorlás itt messze nem ér véget, sőt: gondoljunk csak a World Coming Down album és e lemez címének hasonlóságára, vagy hallgassuk meg a Lay with the Wicked-et, amiben a She Burned Me Down verzéjének dallama és a Summer Breeze lalalázós vokálozása köszön vissza. Hogy a Dreams of the End-ről már ne is beszéljünk, amit simán gondolhatnánk egy, a Type O ’99-es korongjáról lemaradt nótának.

Abruscato persze közel sem úgy énekel, mint Steele, és a billentyűs hangszer sem úgy szól, mint szólt anno Silver ujjai alatt, ám a hasonlóság így is megtévesztő; a 2007-es Dead Again után akár egy ilyen anyaggal is előrukkolhatott volna az egykori zöld-fekete négyes.

Tegyük hozzá, a Fakó Ló, Amelynek Neve Halál is jókora szünetet tartott legutóbbi (Lay My Soul to Waste – 2013) és mostani anyaga között. Sal 2014– 2017 között harmadjára is beugrott a Life Of Agony-ba, saját csapatában pedig a gitáros Eddie Heedles kivételével a teljes legénység kicserélődött körülötte. 2014-ben érkezett melléjük Eric Morgan basszusgitáros (Seven Witches, ex-First Order), tavaly pedig a már említett dobos, Johnny Kelly és a másik gitáros, Joe Taylor (Cycle of Pain, ex-Doro, ex-Lita Ford). Harmadrészt pedig, Abruscato hasznosnak tartja, ha a sokak által ideálisnak tartott két évnél több telik el két lemez megjelenése között. „Időre van szükségünk ahhoz, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek az életünkben – mondja a frontember. – Hogy változzunk, és ezáltal rendre izgalmasan újszerű produkcióval álljunk elő.”

A valamivel több, mint egyórás anyag 13 szerzeményét három csoportba tudom sorolni. Az elsőbe az egy az egyben Type O-s dalok tartoznak. Ilyen szempontból különösen a lemez elejét és végét nyomják meg. Kedvencem pillanatnyilag (folyamatosan ezt dúdolom, éneklem magamban) a címadó nóta, de a rá következő Love the Ones You Hate sem ad lejjebb a színvonalból. A befejezést pedig a We All Break Down, a már említett Lay with the Wicked és a Dreams of the End teszi erőssé.

A korong középső harmadát a saját hangon megszólaló, tehát inkább Pale Horse-os számok uralják. Ezek egy árnyalatnyival kevésbé sötétek, s emiatt nem is rántanak úgy magukkal, mint a nagy előd hatása alatt született témák. A harmadik kört pedig az instrumentális, hangulatfestő tételek alkotják. Mintha filmzenék vagy mini rádiójátékok lennének: egy-egy sejtelmes, félelmetes vagy végtelenül szomorú esemény zajlik bennük, nekünk pedig a hangfoszlányokból kell kitalálnunk, hogy mi is a sztorijuk.

Sal Abruscato

Az albumot nyitó As It Begins és az utolsóként elhangzó Closure viszonylag egyszerű feladvány: egy temetésen vagyunk, zúg a lélekharang, a pap búcsúztató szavait a gyászoló özvegy sírása nyomja el. A kezdő opuszban azonban ennél többet is hallunk: félelmetes suhogást, mintha maga a Gonosz érkezne meg a szertartásra. E két hangjáték foglalja keretbe a művet és magát a történetet, mintegy az életnek a halállal kezdődő és végződő körforgását szimbolizálva.

A Succumbing to the Event Horizon másfél perce kevésbé izgalmas, a The Woods viszont annál több fejtörést okoz. Egy őserdei törzsi szertartás kellős közepébe csöppenünk, a bennszülöttek dobolása és kántáló éneke az elkerülhetetlen véget sugallja, miközben egy halálfélelmében nyüszítő ember, az isteneknek felajánlandó áldozat mellett egy másik, hevesen ziháló fogoly a szabadulás útját keresi; mintha a köteleit próbálná elfűrészelni valamin. Aztán egy pillanat alatt mindenki elcsendesül: vajon a rituálé csúcspontja következik, vagy már megtörtént a dráma?

Bár tökéletes anyagnak nem mondanám, Abruscato-ék – az illendőség határain belül – a maximumot hozták ki a Type O Negative örökségéből. Előző két lemezük eredetibb volt; hogy ez-e számukra a jövő útja, azt a folytatás fogja megmutatni – amire, remélem, nem kell majd újabb öt-hat évet várni.

A cikk szerzője: Coly858 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*