Pertness: Metamorphosis (2018)

Csak most, januárban bukkantam rá a svájci Pertness legfrissebb, tavaly decemberben megjelent anyagára. Korábban még csak nem is hallottam róluk, holott negyedszázada léteznek, igaz, ez idő alatt mindössze négy nagylemezt adtak ki (az első 2007-ben látott napvilágot).

Az egykori alapítók közül ma már csak az énekes-gitáros Tom Schluchter-t és az ugyancsak gitáros Tom Zurbrügg-öt találjuk a csapatban; 2012 óta játszik velük Märs „Marcel” Bühler basszusgitáros, legfrissebb igazolásuk pedig a mindössze 24 éves dobos, Tobi Hari, aki tavaly csatlakozott az együtteshez.

Zenéjüket highland metal-ként aposztrofálják, és bár a helvét főváros (Bern) fölötti hegyvidéken élnek, ez a címke sokkal inkább azt jelzi, hogy mind zenéjükhöz, mind színpadi megjelenésükhöz (koncerten kiltben, azaz skót szoknyában nyomják a metalt) a kelta folklórból merítenek ihletet.

Aki csípi ezt a vonalat, akár új kedvencet is avathat bennük. Ám akinek elege van a skót dudás-tekerőlantos-furulyás autentikusságból, az is nyugodtan tehet egy próbát a Pertness muzsikájával, ugyanis alapvetően egy tempós és dallamos power metalt fog kapni, amelynek népzenei témáit is a gitár játssza, s a dalokban kizárólag a nehéz fém alaphangszerei szólalnak meg.

Amit egyébként már honfitársaiknál, az Eluveitie-nél és más európai csapatoknál sem értettem (tisztelet a skandináv és a kontinens keleti felében élő kivételeknek), hogy ha folk metalról van szó, az miért kizárólag ír és skót dallamok beemelését jelenti a zenébe.

Ettől függetlenül tetszik a Metamorphosis, bár egy kicsit úgy vagyok vele, mint a Warkings aktuális anyagával: nem igazán tudom eldönteni, hogy zsigerből jön, vagy hideg fejjel, a minél nagyobb siker reményében alkalmaznak egy már bevált sablont. A hősies póz – attól függ, honnan nézzük – lehet giccses, nevetséges, de ugyanígy magával ragadó is. A Pertness muzsikáját még emésztem, eddig se egyik, se másik polcra nem helyeztem.

Az anyag hallatán elsőre a Primordial magasztossága, hősies-himnikus slágeressége miatt pedig a már említett Warkings jutott eszembe. Ám a svájciak zenéje előbbiekénél gyorsabb, utóbbiakénál pedig sűrűbb, szigorúbb. A rokonságot sokkal inkább a Grave Digger középkori trilógiájával, mindenekelőtt a Tunes of War albummal kell keresnünk. Annyi különbséggel, hogy a frontember, Tom Schluchter hangja Boltendahl-énál jóval mélyebb, varacskosabb, egy harcban edződött férfi orgánuma.

A lemez 38 és fél perces játékidején tíz nóta osztozik. Utóbbiakat két súlycsoportba tudom osztani. Az elsőbe kedvenceim tartoznak, a címadó tétel mellett a Firestorm, a Left Behind, a Flying to the Sun és a korongot záró, elégikus, „összekapaszkodva-dülöngélve előadandó” There’s a Storm in My Mind. A többi „csak” szimplán jó dal, az I’m a Slave-ben például a korai Blind Guardian hangzása, tempója és dallamvilága köszön vissza, ami az énekhangok különbözősége miatt egyáltalán nem hat zavaróan.

A Pertness tipikusan olyan zenét játszik, amit élőben is szívesen meghallgatnék, egy következő, ugyanilyen stílusú albumra viszont már kevésbé vagyok kíváncsi. Így aztán nem azt írom, hogy kíváncsian várom a folytatást, hanem csak annyit, hogy ez szép munka volt, fiúk!

A cikk szerzője: Coly 902 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*