Crossfire, Picture, Ostrogoth, Underdog, Attila, Juggernaut, Witch Cross, Cutty Sark, és persze Accept, Slayer, Metallica, Venom, Destruction, Grave Digger, Living Death – a ’80-as évek közepén, a műfajjal való ismerkedésünk hajnalán, ömlesztve zúdultak ránk a számunkra akkor még ismeretlen csapatok anyagai. (Nem műsoros) kazettán, meghallgatásra, átvételre.
Ahogy azt talán már a Picture és a Breaker kapcsán is írtam, nem annyira éreztük közöttük a klasszisbeli különbséget, mindegyik egy potenciális későbbi kedvenc volt. Mindannyian az első-második lemezüknél jártak, azok között volt néhány igazán remek anyag, amelyet alkotója később sem tudott felülmúlni.
Ilyen kedvencem volt és maradt a belga Ostrogoth második, Too Hot című albuma is, amit biztos nem szereztem volna be, ha ismerem a lemezborítót, vagy a tagok kinézetét. A dallamos, lendületes zene viszont megfogott. Sajnálom, hogy – utólag meghallgatva – ezt megelőző (Ecstasy and Danger – 1984) és sorban a Too Hot után következő lemezük (Feelings of Fury – 1987) sem jött be ennyire.
A zenekar 1980-ban, Gentben alakult. Ahogy akkoriban sok más európai heavy metal csapatra, rájuk is nagy hatást gyakorolt a Brit Heavy Metal Új Hulláma, illetve az úton előttük járó bandák, többek között a Scorpions és az Accept muzsikája. Első demójukat 1981-ben jelentették meg, azon a „klasszikus” felállásból még csak a gitáros Hans van de Kerckhove gitáros, a bőgős Marnix van de Kauter és a dobos Mario Pauwels játszott. Hozzájuk csatlakozott később Marc de Brauwer énekes és Rudy Vercruysse gitáros; az 1983-as demót, az ugyanebben az esztendőben napvilágot látott Full Moon’s Eyes EP-t, valamint a zenekar háromból két nagylemezét (az 1984-es Ecstasy and Danger-t és az egy évvel későbbi Too Hot-ot) is ez a kvintett jegyezte.
Az EP-t még magánkiadásban jelentették meg, ezt követően kötött velük szerződést az akkoriban jó nevű, szintén belga Mausoleum Records. A csapat némileg változtatott zenei irányvonalán, ezzel párhuzamosan pedig a tagok művészneveket vettek fel. De Brauwer-ből így lett Red Star, Vercruysse-ből White Shark, Kerckhove-ből Sphinx, van de Kauter-ből Bronco és Pauwels-ből Grizzly. Egy kicsit röhejesen hangzanak, nem is gondolom, hogy széles körben használták volna ezeket.
A mindössze 35 és fél perces anyag zeneileg nem nevezhető unikumnak, talán Brauwer hangja teszi egyedivé. Mondjuk, a The Gardens of Marrakesh ének nélkül is elég ütős nóta. A csapat egyszerű, de fülbemászó refrénekkel operál, amelyeket itt-ott kórusok támogatnak meg. A háttérvokálokba olyan „neves” kollégák segítenek be, mint az ekkor még Crossfire-frontember Peter De Wint vagy Mike „Spider” Linster, a német Underdog énekese.
Szerintem nem volt túl szerencsés, hogy a lemez nyitódalának a címadó nótát választották, ami az anyag egyik leggyengébb szerzeménye. Gyorsnak gyors, de hiányzik belőle az a fogósság, ami a Sign of Life-ban, az Endless Winterdays-ben vagy a Halloween-ben megvan. Mondjuk, így megvolt az esélyük arra, hogy számról számra javuló formát mutassanak – amit meg is tesznek. Viszont aki annak idején csupán az első dalba belehallgatva szerette volna eldönteni, hogy megveszi-e az albumot, lehet, hogy nem ezt választotta, hanem a jóval ütősebb nótával indító Witch Hunter-t (Grave Digger), Rulin’ the Earth-t (Steeler) vagy Branded and Exiled-ot (Running Wild), amelyek a szintén ekkor lendületbe jövő német csapatok ugyancsak második albumai voltak.
Az anyagot a lendületes középtempók uralják, a lírai pillanatokat az albumon a Catch the Sound of Peace szállítja. Kedvenc dalom a Love in the Streets, de az imént kárhoztatott címadó nótát leszámítva tulajdonképpen az összes szám bejön.
Ugyanakkor bármennyire is jól sikerült a Too Hot, az eladási mutatók ezt nem igazolták vissza. Emiatt a rá következő évben a csapat felállásában alapos változás ment végbe. A régiek közül csak a gitáros Vercruysse és a dobos Pauwels maradt, leigazolták az ex-Crossfire énekes Peter De Wint-et, plusz három hangszerest, köztük egy billentyűst is. Ez a hatfősre duzzadt formáció jelentette meg az 1987-es Feelings of Fury-t, ami a rajongóknál nem talált kedvező fogadtatásra, ennek következményeként az Ostrogoth a következő évben feloszlott.
A csapat legközelebb 2002-ben adott életjelet magáról, amikor is Vercruysse, Pauwels és alkalmi társaik ezen a néven léptek fel Athénban, a Mausoleum Records fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő koncerten. Az ebből készült anyag (Mausoleum: The Official 20th Anniversary Concert) a következő évben látott napvilágot.
Az Ostrogoth 2010 óta újra aktív, bár az egykori tagok közül már csak a dobos Mario Pauwels-t találjuk a csapat soraiban. 2015-ös visszatérő EP-jükön, a Last Tribe Standing-en ugyan Rudy Vercruysse gitározott, ám ő még ugyanabban az évben elhunyt.
Nekem az Ostrogoth neve máig egyet jelent a Too Hot-tal, a lemez pedig érettségim évét, a metal hőskorát idézi fel számomra. Akik nem ismerik a csapatot, másik lemezükkel is próbálkozhatnak, szerintem azonban ezzel a koronggal lőhetnek a legkevésbé mellé.
Leave a Reply