Zenész. Ziskó Olivér. Nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni a „fiúról”, mivel kedvenc hazai dobosomról van szó. Amit mindenképpen tudni kell róla, hogy a keményebb rock és a metal voltak az első inspirációi, amelyek később „kulturáltabbnak” tartott műfajokkal is kibővültek. Ezek leginkább a modern jazz, a progresszív rock, az afro/karibi jazz és a magyar népzene. Autodidaktaként műveli a pályát, zenei oktatási intézményekben nem végzett tanulmányokat. Az egyetlen kivételt a szombathelyi Bartók Béla Zeneiskolában töltött két év jelenti, amikor megtanult kottát olvasni, és elsajátította a jazz, valamint az afro-latin zene alapjait.
Pályafutás. Nem tegnap, hanem 1996 óta rajongom a játékáért, amikor meghallottam az első Alfred’s Violin demót, a Moon Breaker-t. Megdöbbentett az a lenyűgöző, progresszív egyéniségre való törekvés, amely a szombathelyi csapatot jellemezte. Mivel ránk, magyarokra jellemző, hogy a kuriózumot, az érdekeset nehezen vagy egyáltalán nem fogadjuk be, sajnos a csapat idejekorán feloszlott. Pedig további két zseniális demót készítettek még, az 1997-es Oxidized-ot és az 1999-es Halflight-ot; mindegyik anyag komoly kincs a gyűjteményemben. Miután ez a zseniális csapat bedobta a törölközőt, emberünk két ízben is megfordult a Sear Bliss-ben (a 2002-es Forsaken Symphony-n billentyűzött, a 2012-es Eternal Recurrence-en dobolt), de játszott a Cavum-ban, az Opus Altera-ban, a Mr. Silent-ben, illetve session ütősként az Arkhē-ben, a Humugur-ban, valamint a Nefarious-ban – vagyis ahogy mondani szokás, minden stílusban otthon van.
Produkció. A The Wondrous Stag Ziskó Olivér első önálló kiadványa, ha úgy tetszik, debütálása. Mielőtt kitérnék a végeredmény taglalására, pár információt közölnék a booklet-ből. „Azért is fontos, hogy erről neked, hallgatónak írjak, mert ez egy vizuális és audio tulajdonságokkal egyaránt rendelkező, művészettársítási ötlettel szorosan összefüggő album, aminek a vizuális része egy CD hallgatása közben érzékelhető.” „Az album a dobos tűzshow dalait tartalmazza, amiben lángoló dobverőkkel előadott dobtechnikai elemek, trükkök is szerepelnek. Ezeket saját fejlesztésű, két végén lángoló dobverőkkel játszom.” „A cél az volt, hogy a tűz ne csak látványelemként jelenjen meg. Hogy egy-egy trükkmozdulatot követően a dobokra ütve a lángoló verők vizuális és audio eszközként egyaránt funkcionáljanak. A showt a kezdetektől fogva egy olyan atmoszférára helyeztem, ami tükrözi a tiszteletet és az ember ösztönös félelmét az ősi elemtől.”
Végeredmény. Instrumentális muzsikáról van szó, ami nem feltétlenül az én esetem, de a főszereplő játékát ismerve, rabul ejtett, lebilincselt az anyag. A kilencdalos (plusz bónuszként két dal gitármentes verziója), 68 perces album izgalmas, páratlan zenei csemegét rejt. A Dead Can Dance spiritualitása hatja át a művet, ami Olivér legfőbb hatásaként említendő, annyi különbséggel, hogy ő kisebb hangszerparkkal dolgozik, mint az angol/ausztrál szuperduó. Úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy nyugalmat árasztó, meditatív zenét hallunk, egy roppant tudással bíró, tehetséges muzsikus tolmácsolásában. A dobon kívül Olivér egyéb ütőhangszerekkel és szintetizátorral járul hozzá a nótákhoz, míg négy szerzeményben (Ancient Land, The Hunt, Meotis. In the Marsh, Birdie) a bukaresti illetőségű Marius Pop ízes gitárjátéka hallható. Róla annyit tudtam meg, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb gitáros tehetsége Európában, a román popsztár, Smiley gitárosa és számtalan fúziós-jazz projekt tagja.
Mindvégig izgalmas, eredeti alkotásról beszélünk, „hősünk” dobjátéka a párját ritkítja, felkészültsége, tudása, profizmusa elvitathatatlan. A CD valósággal odaszegezi a hallgatót a hangfalak elé, majd az állkapcsát keresi a padlón az olyan tételek hallatán, mint a The Hunt, a Dream by the Kur River, vagy a Fairies’ Dance. Ahogy fentebb említettem, megnyugtatja, kikapcsolja, ellazítja az embert a muzsika, azt pedig talán meg sem kell említenem, hogy egy percre sem fullad unalomba a korong.
Ennek megfelelően a körítés (értsd: a borító) is impozáns, „a bookletben a dalok címei után Arany János-idézetek találhatók, ami asszociációs mankóként utal rá, hogy az adott szerzemény a legenda melyik részéhez köthető.” „Számos ősi kultúrában használták a szarvas alakját szimbólumként vagy művészeti kifejező eszközként. A figura romos épületek falain, köveken, barlangokban, véseteken, falfestményeken ma is megfigyelhető. Néhányat ezek közül a borító illusztrációjaként használtunk fel.” A gyönyörű borító Havancsák Gyula keze munkáját dicséri, a keverésért és maszterizálásért, a briliáns hangzásért Scheer „Max” Viktor volt a felelős.
A felvételek több részletben zajlottak: a dobok 2012 februárjában, 2014 és 2015 januárjában, valamint 2018 februárjában, a billentyűs és ütőshangszerek 2012 januárjában és februárjában, illetve 2013 és 2014 decemberében, egyaránt Szombathelyen, a gitárok pedig 2018 márciusában, júniusában és júliusában Bukarestben kerültek rögzítésre. Fontos információ még, hogy a dobfelvételek vágás, editálás, triggerelés és pontosítás nélkül készültek, a felvétel csak az eredeti, rögzített dobhangokat tartalmazza.
Noha a metalhoz semmi köze nincs (esetleg érintőlegesen a gitárok miatt), mégis ajánlom minden olvasónk, zenekedvelő figyelmébe ezt a lenyűgöző alkotást. Ezt valóban hallani, átélni kell, nem lehet róla beszélni. Minden támogatást, segítséget, promóciót megérdemel a The Wondrous Stag, illetve annak elkövetője, amely/aki egy varázslatos zenei élményt garantál, egy teljesen más dimenzióba repíti azt, aki vele tart.
Leave a Reply