1.
Ha leszámítjuk a divat-rajongókat, akik a trendeket követve a tömeggel sodródnak, egy adott irányzatnak éppen a megfelelő életkorban, hangulati érában, zenei és személyiségfejlődésünk egy bizonyos szakaszában kell megtalálnia bennünket ahhoz, hogy végzetesen magába szippantson, hogy soron következő kedvenceinket ebből a körből (is) válasszuk magunknak.
És itt éppen a zárójeles „is”-en van a hangsúly, legalábbis esetemben: nem úgy lettem Soundgarden- és Alice In Chains-rajongó (a Nirvana és a Pearl Jam kevésbé érintett meg), hogy megtagadtam mindent, amit addig szerettem. Nem, ezeket a bandákat is beemeltem a már amúgy is népes panteonba, – ha a ’90-es éveknél maradok, akkor – a Gamma Ray, a Sepultura, a The Cult és társaik mellé.
A grunge egy életérzés, alapvetően szomorú, negatív felhangokkal, ám ezen belül mindenkinek mást jelenthet. Alapvetően a tinédzserek lelkivilága tükröződik vissza benne, de a meg nem értett művészek, a szerelemben csalódottak, a társadalom „vívmányaira” nemet mondók is otthonra lelhettek ebben a közösségben.
Soha nem tartottam magam grunger-nek, nem hordtam térdnadrágot bakanccsal és kockás inggel, mégis megérintett ez a világfájdalmasan szép, dekadens, az élettől folyamatosan búcsúzó muzsika. Azokban az években magam is a legkreatívabb korszakomat éltem, amelyre asztalfiókom számára írt műveim tucatjai szolgálnak bizonyságul.
Természetesen a Nagy Négyes mindegyikének megvan a maga „vitathatatlan bajnok”-albuma (a Nirvana-nak a Nevermind, a Pearl Jam-nek a Ten, a Soundgarden-nek a Badmotorfinger, az Alice in Chains-nek pedig a Dirt – legalábbis nálam), ám mellettük számos csapat írta be magát egy vagy több lemezzel a korszak halhatatlanjainak nagykönyvébe. A komoly, máig tartó karrierek mellett akadtak kérészéletű projektek, produkciók is, amelyek talán éppen egyszeriségük és nagyszerűségük által váltak etalonná, megismételhetetlen klasszikussá. Ha maradok szigorúan az eddig tárgyalt irányzat keretein belül, ilyen lemez volt a Temple Of The Dog első és egyben utolsó albuma, valamint a Mad Season Above című alkotása is.
2.
Utóbbi együttest grounge-szupergroupként emlegetik, és bár tény, hogy a tagok irányzatuk és koruk neves csapataiban játszottak (leszámítva a bőgős John Baker Saunders-t, aki igazából a Mad Season-ban szerzett nevet magának), a zenekar mindenekelőtt énekesétől, az Alice In Chains-frontember Layne Staley-től lett „szuper”. A gitáros Mike McCready a Pearl Jam-ben is egyfajta szürke eminenciás volt, ahogy a Screaming Trees nevét sem a dobos Barrett Martin-éval, hanem a vokalista Mark Lanegan-éval azonosítjuk.
Ők hozták össze az együttest, pontosabban McCready és Saunders, akik 1994-ben egy minnesotai alkohol- és drogrehabilitációs klinikán találkoztak. Seattle-be visszatérve nyerték meg ügyüknek Martin-t, s így, hármasban ültek neki a dalírásnak. Már ekkor megszületett a Wake Up és a River of Deceit című nóta. A gitáros végül barátja, Staley „elcsábításával” tette teljessé a felállást, remélve, hogy a szintén komoly drogfüggő énekes új, időközben „tisztává” vált zenésztársai körében maga is ellen tud állni a kábítószerek csábításának.
Fontos megjegyezni, hogy a Mad Season mindannyiuk számára végig mellékprojekt maradt, megtartották anyazenekari tagságukat, és végül a csapat leállásának is ez volt az egyik oka.
Hogy megértsük, mitől csodálatos ez az anyag, össze kell vetnünk két lemezt, amelyek bő fél év eltéréssel, ugyanabban az esztendőben jelentek meg, és mindkettőnek ugyanaz az énekese. A Mad Season Above-ját 1994/95 telén rögzítették, és 1995 márciusában látott napvilágot. Az Alice In Chains harmadik albumának dalait ezt követően vették fel, és a korong novemberben került a boltok polcaira. Ám amíg utóbbin a gitáros Jerry Cantrell egyre gyakrabban „nyomja el”/támogatja énekével Staley hangját, a szupergroup lemezén egyértelműen Layne a Hang, a Mikrofon Ura (még úgy is, ha Mark Lanegan – vendégként – több dalban is főszerephez jut).
Az együttes nevének választott „mad season” az évnek azt az időszakát jelenti, amikor a hallucinációkat okozó varázsgomba (Psilocybe-nemzetség) a legnagyobb bőségben terem. És valóban, maga az anyag is őrült módon és tempóban készült: a Seattle-i stúdióba vonulás előtt a legtöbb dalnak csak az eleje volt meg, akadt olyan szám (az Artificial Red), amelyik konkrétan a csapat egyik koncertjén állt össze, a felvételek pedig mindössze hét napot vettek igénybe.
Érdekes, hogy kislemeznótának a River of Deceit-et és az I Don’t Know Anything-et választották, így a rádiók is ezeket játszották a leggyakrabban, holott szerintem messze nem ezek az album legjobb szerzeményei. (Mondjuk, a Long Gone Day vagy a November Hotel nem is igazán passzolna akármilyen rádió programjába…)
Késő őszi-téli muzsika ez: melankolikus, egyszerre szép és fájdalmas, árad belőle a magány. Ha ismerném a depresszió érzését, valószínűleg azt mondanám, hogy alapvetően depressziós. Lassú tempója miatt talán egy kicsit nehezebben befogadható, különösen egy pörgős zenékhez szokott metal-fül számára (nekem e téren sokáig az Artificial Red okozott problémát). Hangulat kell hozzá: én ma, amikor ezt a cikket írom, már másodszor hallgatom végig.
A nyomott, borús atmoszférán belül is számos különböző hangzás, ritmus kergetőzik egymással. A zene hol mar, hol simogat: egyszer az anyabandák (különösen az AIC) világát idézi, máskor azoktól teljesen eltérő univerzumot tár elénk. A muzsika szellős, jammelős jellegű, és ahogy mások is írták róla, tényleg egy kicsit jazz-es: valamennyi hangszernek hagy teret, többek között a basszus is végig szépen hallható.
Négy dalt emelnék ki külön, amelyek a kezdetek óta a kedvenceim az albumról. Tétován, finoman lebeg elő a semmiből a Wake Up, a bőgő mélye és a xilofon magasa kétféle sűrűségű álomszemcsét szór ránk, amelyek elől/alól nehéz kitérni, az ember a legszívesebben egész nap ágyban maradna. Az álom pászmáit azonban Staley tökéletes hangja szabdalja darabokra.
Az I’m Above az anyag egyik lendületesebb darabja, az Alice In Chains repertoárjába is simán beférne – persze csak akkor, ha Layne-nel nem az itt hallható Mark Lanegan, hanem Jerry Cantrell énekelné a duettet. Staley itt a másodhegedűs szerepét vállalja magára, a szám azonban így sem lóg ki a lemezen hallható dalok közül.
Vokál szempontjából ugyanez a helyzet abszolút kedvencem, a Long Gone Day esetében is. Az album leglebegősebb, álom-utazósabb dala, hipnotikus ritmusát-dallamait Barrett Martin csellón, marimbán és vibrafonon támogatja meg, a Skerik nevű vendégmuzsikus pedig szaxofonszólóval teszi egyedivé a nótát.
Az instrumentális November Hotel egyfajta gitár-dob párbaj: az általuk keltett szellő szép lassan fergeteggé erősödik, örvényébe rántva a gyanútlan hallgatót, majd ez az ezer irányba tartó káosz szép lassan lecsendesedik. Az ember ott marad teljesen egyedül a semmi közepén, testileg-lelkileg csonttá soványodva. De ez már az albumot záró, All Alone című nóta, amelynek leheletfinom zenei drapériája előtt Staley didergő hangja visszhangzik…
A csaknem egyórás lemez összes dalának szövegét Staley jegyzi, amelyek nem meglepő módon drogfüggőségéről, a szerekkel folytatott harcáról szólnak. A másik legfőbb inspirációt Kahlil Gibran klasszikus műve, az A próféta jelentette számára. Jóval később Martin azt nyilatkozta róla, „Layne úgy érezte, a zenén keresztül spirituális küldetést teljesít”. Mindenekelőtt a River of Deceit-et ihlette Gibran műve. Egyébként az énekes sokoldalúságát mutatja, hogy az album grafikáit, borítóját is ő készítette.
3.
A csapat a lemez megjelenését követően a Seattle-i Moore Theatre-ben adott koncertet, amelynek anyagát a Live at the Moore címet viselő videón rögzítették. Még készítettek egy felvételt a Working Class Hero: A Tribute to John Lennon című albumra (I Don’t Wanna Be a Soldier), ám ezt követően a zenészekre anyabandájuk tartott igényt, így a Mad Season 1995 májusától szüneteltette működését.
A folytatást Staley egyre súlyosabb drogproblémái is nehezítették, holott születtek új dalok, elsősorban Mark Lanegan tollából, sőt az is felmerült, hogy vele helyettesítsék az egyre használhatatlanabbá váló frontembert (és a nevüket Disinformation-re változtassák). A Locomotive-ot, a Black Book of Fear-t és a Slip Away-t is rögzítették egy majdani második albumra, ami azonban soha nem jelent meg. A dalok végül az Above 2013-as újrakiadásán kaptak helyet.
Ami végképp betette a kaput a zenekarnál, az előbb a basszusgitáros John Baker Saunders 1999-es, majd Layne Staley három évvel később bekövetkezett halála, amelyeket mindkét esetben drog-túladagolás okozott. Martin és McCready még tett két kísérletet a formáció életben tartására: 2014-15 folyamán például a basszusgitáros Duff McKagan-nel (Guns N’ Roses, Velvet Revolver) is próbáltak, sőt Lanegan is újra képbe került, 2015 januárjában pedig még koncertet is adtak szülővárosukban, ahol Duff bőgőzött, és a ma már ugyancsak néhai Chris Cornell állt a mikrofon mögött. A Sonic Evolution elnevezésű eseményen a Seattle-i Szimfonikus Zenekar játszott a zenészek mögött.
2015 júliusában Barrett Martin bejelentette, hogy The Levee Walkers néven, McCready-vel és McKagan-nel új dalokat írtak, amelyek közül a Freedom Song-ot és a Tears for the West-et 2016-ban Jaz Coleman-nel (Killing Joke), az All Things Fade Away-t pedig egy évvel később, Ayron Jones-szal rögzítették is. Ennek azonban már nem sok köze volt ahhoz a Mad Season-höz, amelyet a nagyszerű Above albummal megismertünk…
Hmm…szerencsére az,adott idôszakban a klasszikus zene mellett, jobban bejött a Death In June,Blood Axis,(Az Articsókás koncertjük örõk élmény ,ahogy Moynihan könyve is!) Korai Öröm! Nem feledve az akkori Slayer és Pantera cuccokat! De ez…hmm.m..