Nagyon vártam már ezt a lemezt a holland bandától, akik 2006 óta zenélnek Legions Of The Damned néven (korábban Occult-ként nyomultak). A 2007-es Sons of the Jackal-lel engem teljesen megvettek, és úgy éreztem, végre esélyem nyílik egy 2000 után indult thrash bandát is a kedvenceim közé emelni. Azóta összesen nyolc lemezük jelent meg (beleértve a mostanit is), és eddig még sosem okoztak csalódást. Sajnos élőben csak egyszer sikerült elcsípnem őket, még a Sepultura előtt Bécsben, és élőben is remek benyomást tettek rám. Agresszív, darálós, megalkuvást nem ismerő stílusuk abszolút egyedi, és reménykedtem, hogy az új albumon is pontosan ezt fogják hozni. Nos, lelövöm előre a poént: pontosan azt kaptam tőlük, amit vártam, ami jelen esetben maximálisan pozitívum. Na, de ne szaladjunk előre, kezdjük az elejéről!
A The Widow’s Breed pontosan úgy indítja az albumot, ahogy egy LOTD-lemezt kell: belecsapnak a srácok a húrokba, és nincs megállás. Feszes a tempó, és a szám minden olyan elemet felmutat, amelyek a kedvenceim közé helyezték a csapatot: sebesség, agresszió, ötletes refrén és megalkuvást nem ismerő darálás, viszont a zenészek már vannak azon a szinten, hogy ilyen sebességnél is abszolút koherens és fogyasztható legyen a zenéjük, ne csak kásás darálást halljunk.
A Legion Of The Damned magasra tette a lécet a műfajban korábbi alkotásaival, de úgy tűnik, tizenvalahány év alatt sem fogytak ki az ihletből: szép sorban követik egymást a jobbnál-jobb dalok. Őszintén szólva, nem szívesen emelnék ki egyetlen számot a lemezről, és nem azért, mert egysíkúak a nóták, vagy csak egy bizonyos szintet hoznak, hanem azért, mert mindegyik egy-egy gyöngyszem ebben a műfajban. Ha mégis ki kell valamit emelnem, az a Slaves of the Southern Cross című szerzemény, mert megvan benne minden, ami naggyá teszi ezt az együttest. Borzasztó okosan van felépítve az egész, megjegyezhető dallamokkal és ördögi szövegmondással, plusz számomra egyből klasszikussá vált a refrén. Külön pozitívumként emelném ki, hogy sikerült megtartani a nyers hangzást, nem lett műanyag vagy túlságosan steril a végeredmény.
Egy picit úgy érzem, hogy az együttes valahogy még mindig nem tudott betörni a thrash élvonalába, és a korábbi alkotásaikat hallgatva ezt egyáltalán nem értem. Mondhatnám, hogy ezzel az albummal most aztán tényleg eljöhet a nagy áttörés számukra, de sajnos nem hiszek benne különösebben. Nekem nagyon nagy kedvenceim, és az album már most tutira be fog kerülni a 2019-es Top 10-embe, méghozzá előkelő helyen, de ha az eddigiek nem győzték meg a nagyobb tömegeket a csapat elképesztően ötletes és modern thrash/death metalja kapcsán, akkor ettől a lemeztől sem várható ez, minden erénye ellenére.
Én mindenesetre szorgalmasan hallgatom a csapat műveit, és reménykedem egy újabb koncertben. Mondjuk, a lemezhez dukálna egy turné is. Nálam ez az album
Leave a Reply