A múltkor, a Redeemer of Souls lemezt hallgatva merült fel bennem: hogyan tudnak olyan előadók, akik egyébként nagyszerű dolgokra is képesek, alkalmanként teljesen átlagos, sőt, átlag alatti produkciókkal előállni? Mitől születik egyszer csupa kiemelkedő nóta egy albumra, máskor pedig egy rakás jellegtelen, felejthető szerzemény?
Senkinek nem akarok a lelkébe gázolni (nyilván vannak olyanok, akik nálam sokkal magasabbra rangsorolják az alábbi albumokat), de nálam a Judas Priest esetében a már említett Redeemer… mellett például a Stained Class, a Point of Entry és a Ram It Down (bocs, Laci!) dalainak java is ebbe a „kihagyható” kategóriába tartozik. Ezt ellensúlyozandó pedig ott vannak az olyan hibátlan alkotások, mint a Defenders of the Faith, a Painkiller és a Firepower.
Utóbbi lemezekről mit is mondhatnánk? Hogy milyen jó számok sorakoznak rajtuk? Ezt mindenki tudja. Éppen ezért jelen cikkem tárgyáról egyrészt igyekszem szubjektíven nyilatkozni, másrészt néhány különleges, egyesek által talán nem ismert infót felvillantani.
A Judas Priest a ’80-as évek első felében érte el karrierje első csúcspontját. Első igazán nagy dobásuk az 1980-as British Steel volt, a második a két évvel későbbi Screaming for Vengeance, amely az Egyesült Államokban dupla platina státuszba jutott, s e felfelé ívelő pálya tetőpontja a Defenders of the Faith, amely a csapat kilencedik stúdióalbuma.
A lemezt nem sokkal megjelenése után, a rádióból vettem fel. Máig bennem van, ahogy Komjáthy György a zene elindítása előtt – magyarul – felsorolja a számcímeket: Égő szabadkormány (!), … Egyél meg elevenen, Fejek fognak gurulni stb.
Mindegy, hogy miért, de ez az egyik olyan lemez, amelyet meg sem kell hallgatnom: csak megnyomom a fejemben a lejátszás-gombot, és mennek a dalok. A Freewheel Burning a Breaking the Law után a második kedvenc Judas-számom, és nem elfogultságom mondja, de az albumon egyetlen gyengébb szerzeményt sem találni, a Defenders… egy tökéletes alkotás.
Az anyagot néhány kritikus – az elődjével való állítólagos zenei hasonlóság okán – Screaming for Vengeance II-ként aposztrofálta. Érdekes, ez bennem soha fel nem merült, annyira különbözőnek érzem a két anyag karakterét. Ám ha már azonosságokról beszélünk, akárcsak az 1982-es lemezt, a Defenders…-t is a spanyolországi Ibiza Sound stúdióban rögzítették, és a floridai Miami-ben található DB Recording és Bayshore Recording stúdiókban keverték.
A dalokat mindkét albumon – egy szám kivételével – a Halford-Tipton-Downing hármas jegyezte. Míg a Screaming…-en a (Take These) Chains, addig a Defenders…-en a Some Heads Are Gonna Roll című nóta fűződik egy bizonyos Robert Halligan, Jr. nevéhez. Az illető amerikai énekes-gitáros, saját csapata 1995 óta a Ceili Rain. Az említett szerzeményeken kívül többek között Halford Resurrection című szólólemezére (a Twist című nótát), valamint a Kiss-nek és a Bonfire-nek írt dal(oka)t.
Mindkét album producere Tom Allom volt, ám míg a Screaming…-nél Lou Austin, a Defenders…-nél Mark Dodson látta el a hangmérnöki teendőket. Az 1984-es album borítóját, akárcsak a Screaming…-ét, Doug Johnson készítette. Mindkettőre új teremtmény született: az 1982-es korongra a Hellion, egy félig sas-félig gép szörny, a pusztítás megtestesülése, a rá következő albumra pedig a Metallian, egy kosszarvú, tigrisszerű, Gatling-géppuskákkal felszerelt, lánctalpas harci gépezet.
A mindössze 39 perces alkotás nyitódala, a Freewheel Burning már 1983 decemberében megjelent kislemezen. A dalt a csapat ezzel párhuzamosan brit-nyugatnémet turnéja állomásain is játszotta. A Rock Hard Ride Free első változata azonban ennél is régebbi: Tipton-ék még 1981-82 táján, a Screaming for Vengeance dalaival együtt írták, eredeti címe Fight for Your Life volt, ám arra az albumra nem került fel. Az a változat a Killing Machine 2011-es újrakiadásának bónusznótájaként hallgatható meg.
Az anyag leghírhedtebb dalai azonban mégsem ezek, hanem az Eat Me Alive, amely igen előkelő helyen, harmadikként szerepelt az amerikai Parents Music Resource Center (PMRC) Mocskos Tizenöt (Filthy Fifteen) elnevezésű listáján. A szervezet társalapítója, Tipper Gore szerint a dal az orális szexet dicsőíti. Erre a vádra válaszul írták meg Halford-ék következő albumukra, a Turbo-ra a Parental Guidance című nótát.
A Defenders… bakeliten és kazettán 1984. január 4-én (más források szerint 24-én) jelent meg, a CD-változat pedig júliusban került a boltok polcaira. Ezzel párhuzamosan indult el Európában a zenekar Metal Conqueror elnevezésű turnéja, amely tavasszal és nyáron Észak-Amerikában, majd pedig Japánban folytatódott. Ezen a fellépés-sorozaton az Eat Me Alive kivételével az album valamennyi dalát játszották.
E körút betetőzéseként, 1985. július 13-án a Judas Priest is fellépett az interkontinentális Live Aid koncert amerikai helyszínén, a philadelphiai JFK stadionban. 1986 áprilisában pedig megjelent a csapat következő albuma, a gitárszintetizátorokat is csatasorba állító, megadallamos Turbo, amely igencsak megosztotta a rajongókat és a szakmai közvéleményt. A reflexiók hatására a zenekar átesett a ló másik oldalára, és a rá következő anyagon, az 1988-as Ram It Down-on túlságosan is a keménységre helyezte a fókuszt. Az egyensúlyt aztán egy újabb mesterművön, az 1990-es Painkiller-en sikerült megtalálniuk.
A Defenders… jelentőségét az is mutatja, hogy dalait az azóta eltelt több mint három évtizedben számos zenekar feldolgozta. Hogy csak néhányat említsek, a Jawbreaker-t a Rage (1996-os EP-jén, a Higher Than the Sky-on) és a svéd Sabaton (2010-ben, Metalizer című albuma újrakiadásán). A The Sentinel-t a Machine Head (2011-es lemeze, az Unto the Locust speciális kiadásán), a Night Comes Down-t pedig a Katatonia (2016-os korongja, a The Fall of Hearts japán verzióján). A legjobban nekem mégis a Nevermore Love Bites-a tetszik, akik a dalból egy nagyon súlyos átiratot készítettek The Politics of Ecstasy című albumuk 2006-os újrakiadására.
A Judas Priest 1984-es nagylemeze, amikor csak hallgatom, fiatalkoromat, a műfajjal való ismerkedésem kezdetét idézi meg, emellett pedig a heavy metal és a brit kvintett történetének egyik felülmúlhatatlan alkotása. Örök kapcsolódási pont zenész és rajongó között, hiszen „We are Defenders of the Faith!”
Ezt akár én is írhattam volna 🙂 Nekem is kedvenc, én is a rádióból vettem fel, nekem is a fiatal koromat, a metál megkedvelését jelenti.
Ez a kedvenc Judas Priest lemezem. Sőt, ez számomra a JUDAS PRIEST.
Persze a többi lemezét is szeretem a zenekarnak, de ez számomra az etalon. Annak idején még egy másolt kazi maradék helyére az első 3 szám került fel, és már ott akkor beleszerelmesedtem, pedig akkor még a zenekar nevét sem tudtam, nemhogy a számok címeit és a lemezt, amelyről rákerültek. Ugyanis, akitől a kazit másoltam, ő maga sem tudta megmondani, mert ő is úgy másolta át egy ismerősétől, hogy ez a 3 szám már ott volt rajta. Egészen a Rockkalapács és az MTV Headbanger’s Ball műsoráig kellett várnom, amikor a Freewheel Burning klipjét leadták, én meg VHS-re felvéve a műsort visszanéztem és pause-oltam, hogy le tudjam róla írni a számcímet (a zenekar nevét addigra már ismertem, hiszen a Locked In-t és Turbo Lovert rendszeresen játszott a HB). A másik két számnak a címét pedig hallás után a refrénből következtettem ki az akkor angol (nem)tudásommal. Ma visszanézve vicces az eredmény, hogy Jawbreakernek a nyomába sem jártam, a Rock Hard, Ride Free-t eltaláltam (mivel ezt sokszor ismétlik a refrénben ezért gondoltam biztos ez lehet a szám címe), csak éppen semmi köze az eredeti angol címhez (ugyanis nem fonetikusan írtam át, hanem úgy, ahogyan szerintem az akkori általános sulis 7. osztályos angoltudásom alapján gondoltam, hogy úgy a helyes)
Évekkel később, már gimis koromban tudtam megszerezni a teljes lemezt (először műsoros kazin, aztán később már CD-n is), és a többi szám ugyanígy tetszett. Sőt, az Eat Me Alive meg a Sentinel a Freewheel melletti nagy kedvenceim lettek. De bizonyos hangulatban (elgondolkozósabb, vagy melankolikusabb hangulatban) a lassabb Love Bites, Some Heads és a Night Comes Down ütöttek nagyon.
Ez a lemez persze nemcsak rám volt ilyen pozitív hatással, hanem egyrészt a lemezeladások is mutatják, hogy több millió emberre világszerte. Másrészt pedig kiállta az idők próbáját, és most évtizedekkel később a Metal műfaj egyik klasszikus lemezének számít.
Persze vannak olyanok, akik ma füllel belehallgatva nem értik mitől vált klasszikussá és stílusteremtővé. Ne feledjük, hogy amikor 1984-ben megjelent, akkor még nem jött ki sem a Slayer: Hell Awaits lemeze, sem a Metallica: Master of Puppets lemeze (a Ride the Lightning abban az évben jelent meg), az Iron Maiden is abban az évben adta ki a Powerslave lemezét (vagyis még nincsen Somewhere in Time, meg 7th Son of a 7th Son sem), az Accept sem készítette még el a Metal Heart lemezét, és még az első Helloween lemez sem jelent meg (még az első EP-jük csak 1 évvel később jelent meg). A Noise Records is csupán ebben az évben jelentette meg Death Metal címmel a válogatáslemezét a Hellhammer, Running Wild, Helloween 2-2 számával. Egy ilyen időszakban a Defenders of the Faith az újdonság erejével ható előremutató lemez volt. És a jó, hogy a mai napig frissnek tűnik, amikor az ember felteszi hallgatni 🙂