Azt hiszem, Glenn Danzig-et nem kell közelebbről bemutatni. A Jim Morrison hangjával megáldott, fekete háttér előtt pózoló Evil Elvis a Misfits-Samhain-Danzig vonalon végighaladva, tekintélyes életművel a háta mögött, mára a rockzene egyik nagy öregjének számít. Lehet szeretni vagy utálni (én sem vagyok elvakult rajongója), de mindazzal, amit eddig letett az asztalra – még a mostanában megjelentetett gyengébb lemezei ellenére is – megingathatatlan pozíciót harcolt ki magának a porondon. Autonóm művész ő, aki soha nem tett megalkuvó gesztusokat, sem a szakma, sem a nagyközönség felé. Járja a saját útját, de nem tévedhetetlen.
Pályafutásának talán legnagyobb baklövése az volt, amikor a klasszikus Danzig-korongokat megalkotó, legerősebb felállást szélnek eresztette maga mellől. Az Eerie Von–John Christ–Chuck Biscuits trió hiányának ódiuma a mai napig sújtja a fekete herceg zenéjét, bár ő ezt a véleményt bizonyosan hevesen ellenezné. A Blackacidevil-el kezdődően valami végleg kiveszett a Danzig zenéjéből. Az egykoron nagy lánggal égő máglya tüzéből mára csak egy nagy kupac, magába roskadt parázs maradt. A Prong-ból átigazolt – pontosabban itt is játszó – Tommy Victor hiába nagyszerű gitáros, az ötödik lemeztől kezdve látványosan csökkenő kreativitású Glenn bátyó mellett mégsem tudta/tudja a Danzig eredeti, nyers energiáit visszaáramoltatni a zenekar érrendszerébe.
Bizonyos értelemben a lejtmenetre fordulás a zseniális How the Gods Kill és a szintén jól sikerült Thrall-Demonsweatlive közé csúsztatott, Glenn Danzig első szólólemezének tekinthető Black Aria-val vette kezdetét. Noha, még a fénykort lezáró 4-es lemez előtt vagyunk, és a bivalyerős line-up is érvényes, ezt a korongot Danzig társait mellőzve, gyakorlatilag egyedül hozta tető alá. Itt érződik először, mennyire sérülékeny tud lenni az a koncepció, amit a magáról zenekart elnevező, csak a saját feje után menő frontember mindenféle kontroll nélkül a világra szabadít. Látszólag nem sok hibádzik a Black Aria-ban, de az a kevés éppen a lényegét érinti, és pont elég arra, hogy a szerzője fejét övező babérkoszorú néhány levele a sárba hulljon.
Saját szavait idézve: this is not a rock record. Ennek megfelelően rockzenének vagy metálnak nyoma sincs a lemezen. Száz százalékban instrumentális, a filmzenék világát idéző, gótikus hatásokkal átitatott, modern értelmezésű klasszikus zenét rejt a korong. Danzig habitusának és a feldolgozott témák súlyának megfelelően természetesen éjsötét és vészjósló hangnemben előadva. Ahogy mondani szokás: nomen est omen. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de…
A lemez első kétharmada (1-6 track) John Milton Paradise Lost című epikus költeményét igyekszik illusztrálni, alig valami sikerrel. Az egymás után sorakozó számok akár figyelemreméltó láncolatot is alkothatnának, azonban darabokra tördeltségükkel és vázlatszerű kidolgozatlanságukkal lehetetlenné teszik a nagy ívű koncepció hiteles interpretálását zeneszerzői oldalról, és átélését hallgatói részről.
Pedig minden adott, hogy nagyot szóljon Danzig átirata. Az eredeti műben Lucifer jogos felháborodástól és elvakult bosszúvágytól fűtött kvázi pozitív hősként szerepel, aki a pokol ivadékaiból sereget szervez maga köré, hogy élükre állva megindíthassa Isten országa elleni trónfosztó hadjáratát. Azonban mindennek a levezényléséhez összesen alig több mint negyedórát kap Danzigtól, amit jó esetben soha meg nem komponált dalok intróiként talán még funkcionáló, de itt önálló tételeknek eladott két-három percekből gereblyézett neki össze a mester.
Hangzatos címekkel lefedett középszerűséggel kíséri Lucifer bibliai léptékű törekvéseit, és az átlagosnál egy fokkal sem jobb ötletek is úgy röppennek el a semmibe, hogy alig hagynak maguk után értékelhető nyomot. Semmi újdonság nem történik, nagyjából mindent hallottunk már másoktól, máshogyan (az And the Angels Weep például konkrétan a Twin Peaks egyik fő motívumától visszhangos).
Élek a gyanúval, hogy Danzig saját természetes közegétől eltávolodva, túl nagy fába vágta a fejszéjét, és rendre, néhány hevesnek indult csapás után a kezében maradt nyelet a háta mögé hajítva odébb állt, hogy egy másik ötlettel kezdjen birkózni. Így történhetett, hogy a Pokol urának küzdelméből reklámblokk méretűre zsugorított, ötletmorzsákból összegyúrt háttérzene lett, ideális napindítója a reggeli bulvárhírek és a gőzölgő kávé fölött ébredező Danzig-rajongók feltételezhetően azért még népes táborának. A világrengető összecsapás így tizenöt perc alatt el is dőlt egy sunyi potyagóllal, a háború végén pedig még győztest sem hirdettek, csak az egy szál vesztest, a Glenn Danzig-ben nem hívő, kívülálló hallgatót.
Ég és Pokol egymásnak feszüléséhez képest a kelta mitológia történései már csak a megyei lapok címlapjain tűnnek szenzációsnak, de három tétel után (7-9 track, összesen 8 percben) még ennek a tematikának is pont kerül a végére.
Az összes szám szerzői kreditjét Danzig jegyzi, és minden instrumentumot ő maga szólaltat meg. A közreműködő két női vokalista kivételével (Janna Brown és Reneé Rubach) magányosan kering a Pokol bugyraiban, de mintha elveszett volna saját világának útvesztőjében. Határozatlan léptekkel barangol Milton költészete és az óangol hitvilág grandiózus díszletei között.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy még csak elkapkodott projektnek sem tekinthető a Black Aria. A luciferi vonal első felvételeire már 1987-ben sor került, és a kelta szál is még a Samhain-időkben megfogalmazott ötletekből lett továbbfejlesztve. Ötévnyi kutató- és nemesítő munka után ezt a 25 percnyi párlatot sikerült leszűrnie a lédús alapanyagokból. Alacsony maligánfoka és hatásvadász manírjai miatt nehéz komolyan venni, kurtasága pedig megakadályozza a ráhangolódást.
A rockzenére érzékenyek radarjelei alatt, lopakodó-üzemmódban tűnt fel Glenn Danzig életművében a Black Aria. Annak ellenére, hogy a Billboard-klasszikusok listáján megjelenése évében az első helyen végzett, a rajongók számára csak csendben, alig valami visszhangot keltve surrant be a diszkográfia masszív bástyái közé. Feltűnésmentességének oka pedig az, hogy feltűnésmentes. Az ekkoriban még ereje teljében levő, izgalmas rock ‘n’ roll személyiségnek elkönyvelt, és kétségtelenül tehetséges zeneszerző elképzeléseinek egy másik oldala – a fonákja – mutatkozik meg rajta. Tagadhatatlanul van benne egy jó adag hangulati potenciál, ami miatt hardcore-fanoknak nyilván kötelező, de esetlegessége és kidolgozatlansága inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a sötétségimádó Evil Elvis bizony nem egy Evil Beethoven.
Leave a Reply