Azt gondolom, felesleges a régi idők után sírnunk, mondván, hogy akkoriban milyen jó lemezeket készítettek kedvenceink. Ők is, mi is és a zenei klíma is változott, bele kell nyugodnunk, hogy ma már nem fognak olyan albumokkal elkápráztatni bennünket, mint amelyek azóta klasszikusokká váltak. Mostani önmagukhoz kell mérnünk őket, a legújabb anyagot az előzőhöz, márpedig e tekintetben a Flotsam and Jetsam-re sem lehet panaszunk.
Az arizonai kvintett az utóbbi időszakban, úgy tűnik, elkapta a fonalat. Eric „A.K.” Knutson-ék másodvirágzásukat élik: jól sikerült a 2016-os, a zenekar nevével megegyező címet viselő album (annak a kritikája itt olvasható), és méltó folytatása az idei korong is.
„Győztes csapaton ne változtass!” – tartja a mondás. A Flotsam nem is magától változtatott: tavalyelőtt az Overkill elcsaklizta tőlük dobosukat, Jason Bittner-t, akinek a helyére a sokat látott Ken Mary-t (Alice Cooper, Accept, Fifth Angel, Chastain, TKO, Impellitteri, House of Lords, Bonfire) igazolták le Gilbert-ék. Vagyis a mostani albumot Eric „A.K.” énekes, Michael Gilbert és Steve Conley gitárosok, Michael Spencer basszusgitáros és Ken Mary dobos jegyzi.
Nem hallgattam meg újra, kifejezetten csak emiatt a 2016-os korongot, de most, az új anyag negyedik-ötödik hallgatása után úgy érzem, az idei lemez nótái egyszerűbbek, direktebbek, ezért talán jobban is hatnak. Jól kezdődik, és fülbemászó refrénje van az anyagot nyitó Prisoner of Time-nak. Az ezt követő Control az újkori Flotsam egyik legjobb dala, szélvészgyors tempójának szövetét izgalmasan fűzik át a vékony, csiklandozó gitárhangok. Ezekről a részekről a Finntroll által játszott humppa jutott eszembe. Eddig csillagos ötös.
A Recover is átugorja a magas lécet, a negyedik-ötödik számnál viszont egy árnyalatnyit fakul a kép, majd jön az újabb csúcspont, az Architects of Hate és a Demolition Man kettőse (videóklip eddig a Control-hoz és ez utóbbi szerzeményhez készült). A Survive-nál még egyszer, utoljára előkerül a csapat dallamos oldala, de a többi, név szerint nem említett szám sem rossz, csupán nem kiemelkedő. A bő 49 percnyi műsoridő ehhez mérten tökéletes, éppen elég.
Úgy érzem, Knutson önmagához képest mintha mélyebben, férfiasabban, kevésbé „nyávogósan” énekelne, ami kifejezetten jót tesz az anyagnak. Orgánumáról időnként (például az Architects…-ben) Bruce Dickinson jut eszembe, ez azonban egyáltalán nem hat zavaróan. A gitárosok jól tekernek és élvezetes szólókat nyomnak; időnként, egy-egy rövid kiállás erejéig a basszus is beköszön, Mary pedig megbízhatóan, cséphadaróként forgatja a dobverőket és pörgeti a kétlábdobot.
Az összkép megnyerő és elismerésre méltó: az ugyanazon a napon, január 18-án megjelent, általam várt három album közül (A Pale Horse Named Death, Altitudes & Attitude, Flotsam and Jetsam), amelyeket azóta napi rendszerességgel rotáltam a lejátszómban, nekem ez utóbbi anyag jött be a leginkább. Az A&A lemeze egyébként a dalok tekintetében, a Pale Horse hangulatában, a Flotsam pedig dinamikájában, keménységében kívánkozik a másik két korong elé.
Michael Gilbert-ék március 11-én, rövid időn belül másodszor látogatnak el hozzánk, a Sors játékának köszönhetően annak az Overkill-nek az előzenekaraként, amelynek dobcucca mögött egykori társuk, Jason Bittner ül. Remélem, a koncerten az új lemezről is elhangzik majd két-három szám, ha más nem, a Control mindenképpen…
Lehet, hogy néhány újabb hallgatás után már maximális pontszámot adnék a lemezre, most azonban még csak
Leave a Reply