
Nem sok olyan zenekar van szerintem a heavy metal történetében, amely megalakulása után hét évvel jelentette meg bemutatkozó lemezét. Bármilyen furcsa, de a Miami-ban alakult Cynic-nél így hozta az élet. A Focus létrejöttének komoly előzményei voltak, egy hosszú fejlődési, útkeresési folyamat végeredménye lett, amely mind a mai napig megkerülhetetlen a progresszív death metal-ban, és úgy en bloc a komplett metal színtéren, mégpedig különleges volta, illetve az „elkövetők” bámulatos hangszerkezelése okán.
A csapat története 1986-ig vezethető vissza, amikor az akkor 15 éves Sean Reinert dobos és Paul Masvidal gitáros Seaweed néven hozott létre egy formációt Rod Segal gitárossal és Reed Hanson énekessel. Mindössze egy dalt (The Seaweed Creature) rögzítettek, amelyet követően Sean, Paul és Reed elhagyták a fedélzetet (a helyükre Chris Lee dobos és Brian Bender gitáros érkezett, viszont énekest nem találtak, így feloszlottak), és (Reed nélkül) 1987-ben megalakították a Cynic-et.
A duóhoz Mark Van Erp basszusgitáros és Jack Kelly énekes csatlakozott (egy rövid időre Esteban „Steve” Rincon is megfordult a bandában, mint énekes), majd egy esztendővel később elkészítették első demójukat. Újabb egy év elteltével jött a második demó, a Reflections of a Dying World, immáron Jason Gobel gitárossal, valamint Paul Masvidal-lal a mikrofon mögött. Ezek a felvételek még egy gyerekcipőben, a zenei útkeresés fázisában járó, azonban roppant tehetséges, ambiciózus fiatalok dalait rejtették.
A kezdetektől fogva az innováció, az eredetiségre való törekvés, a fejlődés volt számukra a fő szempont, és ez a törekvésük harmadik demójukon, az 1990-es anyagon manifesztálódott. Tagcserék nélkül ezúttal sem úszták meg, mivel Mark Van Erp (később Monstrosity, Solstice) helyét a kubai származású Tony Choy vette át, a zenekar pedig ekkor indult el a progresszív death metal felé. 1991-ben a kvartett második, összességében negyedik demóját rögzítette, amely több szempontból is sorsfordító volt a karrierjük szempontjából. Egyrészt ez volt az a kazetta, amelyet a Roadrunner-nek szántak, és ennek a szalagnak köszönhetően a kiadó le is szerződtette őket, másrészt pedig Chuck Schuldiner (R.I.P.) figyelmét is magukra irányították.
Tengernyi anyaggal a tarsolyukban, valamint egy szerződéssel a zsebükben a Focus felvételei nem azonnal kezdődtek el, miután a csapat egy új kontraktust kötött a kiadóval. Több okból kifolyólag is rossz csillagzat alatt öltött testet, majd jelent meg később a lemez. Úgy gondolom, érdemes ezeket szép sorjában végigvenni, mert teljesen más lett volna a leányzó fekvése, a Cynic megítélése, ha a Focus 1991-ben lát napvilágot.
1.) Sean Reinert és Paul Masvidal az Inhuman Tour of the World (USA/Kanada/Európa – 1991. április 1.–december 23.) és a Human – Extravaganza of Europe Tour (1992. január 9.–március 28.) turnék keretén belül kelt útra a Death Human mesterművét népszerűsítendő. (Más lapra tartozik, hogy a turné alatt Chuck komoly financiális problémákba ütközött, ami azt eredményezte, hogy Masvidal és Reinert felszerelését egy brit promoter hat hónapra elkobozta. Az is idetartozik, hogy „menet közben” Paul Masvidal a Master On the Seventh Day God Created…Master című albumának gitárrészeit is rögzítette.)
2.) Amíg ők koncerteztek, Tony Choy az Atheist Unquestionable Presence és a Pestilence Testimony of the Ancients klasszikusain működött közre, Jason Gobel pedig a Monstrosity Imperial Doom lemezéhez járult hozzá játékával.
3.) Talán a legsajnálatosabb esemény, hogy e kaotikus időszak alatt Tony Choy elhagyta a zenekart (és csatlakozott az Atheist-hez), a helyére pedig Sean Malone került. Mindezek tetejébe, 1992 augusztusában, éppen azon a napon, amikor a Cynic bemutatkozó korongját tervezte felvenni, Floridára lecsapott az Andrew hurrikán, és romba döntötte Jason Gobel házát, egyben a zenekar próbatermét, hónapos csúszásokba sodorva az együttest. A zenekar lehetőségként használta ki ezt az időt arra, hogy új dalokat írjon, amelyek többsége aztán a Focus-on kapott helyet.
Végül Tony Teegarden (ex-Epitaph, aki billentyűsként kísérte el a zenekart a Pestilence-szel közös európai turnéjára, közbeiktatva az 1994. május 21.-i Dynamo fesztiválos fellépést is) énekelte fel a durva énekrészeket, míg Paul Masvidal, attól félvén, hogy elveszíti a hangját, vokoder vokálokat (robothangokat) alkalmazott. (Megjegyezendő, hogy mintegy promócióként, a Uroboric Forms a Roadrunner At Death’s Door II, míg a Veil of Maya a The Breed Beyond válogatásán kapott helyet.)
A csapat a Morrisound stúdióba vonult be, ahol Scott Burns vezérletével vette fel a lemezt (a keverés Miami-ban, a Fullersound-ban zajlott), amely 1993. szeptember 13-án (vagy 14-én) került a boltok polcaira. Köztudott, hogy 1993-ban már más szelek fújtak a heavy metal színtéren, ami szintén nem kedvezett a Focus-nak. Mindettől függetlenül a korong klasszikussá vált, sőt, a maga idejében abszolút formabontó volt; a zenészek azt a célt tűzték ki vele maguk elé, hogy új színt vigyenek a death metalba, esetleg a Cynic-et függetlenítsék, „távolítsák el” a death metaltól.
Ekkorra már lecsengett a death metal-őrület, kizárólag a stílusalapítók maradtak talpon, de ők is újítottak, nekik is újítani kellett. Mire gondolok? Az Entombed és a Carcass például dallamosabb, befogadhatóbb ösvényre lépett, az Atheist a komplexitás határait tágította, a Pestilence szintén új útra tért, a Spheres-zel gyakorlatilag szakítottak a múltjukkal. A Death a Spiritual Healing óta megkezdett fejlődés, progresszió sztrádáján haladt, a Morbid Angel újfent bebizonyította, hogy van új a nap alatt; talán csak a Dismember, a Sinister és a Suffocation „ragadt le a múltban”. A lényeg az, hogy zenei trendváltozások ide vagy oda, a death metal még tartotta magát, és a megújulásra vagy az öndefiniálásra törekedett.
A Focus stúdiófelvételeit is kezdettől fogva komoly elvárások kísérték. A kiadó igyekezett kihasználni a banda korai demóinak lendületét és hírnevét, illetve Masvidal és Reinert közreműködését a Death Human albumán. A zenekar kialakulóban lévő, ugyanakkor növekvő rajongótábora olyan teljes lemezt remélt, amely a demók zenei vonalát folytatja. A kritikusok – mind a szakmabeliek, mind az önjelöltek – abban bíztak, hogy új, erőteljes hangzás bukkan fel a death metal műfajban, amely ekkorra önmaga paródiájává vált. Ám eljött 1993 ősze, és egyik fél sem azt kapta, amit várt.
Már a lemezt nyitó Veil of Maya is mindenkit megdöbbentett. Hallottunk már ilyet valaha? Soha. Mi ez, mi a céljuk, mit akarnak elérni vele? Ma ezek talán már felesleges kérdések, de akkoriban nagyjából mindenki a fejét vakargatta a Focus hallatán, és nem (vagy alig) tudott vele mit kezdeni. Értelemszerűen beugranak az Atheist-tel húzott párhuzamok, azonban a Cynic sokkal borultabb az Atheist-nél, már csak a nyilvánvaló pszichedelikus, sokkal elvontabb és több jazz-es témát felhasználó megközelítés miatt is. Hasonlóság viszont kettejük között, hogy a Cynic is röviden fogalmazta meg mondanivalóját (36:12 hosszú a végeredmény), fontosnak tartották a dallamokat, a fogósságot, a megjegyezhetőséget, így a számok (például a Veil of Maya, a Celestial Voyage, vagy a Sentiment) abszolút befogadhatók, lehet rájuk emlékezni.

25 év elteltével akár fel is merülhet a kérdés, hogy a Focus egyáltalán death metal-e, mondjuk, egy Indecent and Obscene, egy Diabolical Summoning, egy Individual Thought Patterns, egy Covenant, vagy egy Breeding the Spawn függvényében. A csapat durvább oldala tulajdonképpen három dalban (The Eagle Nature, I’m but a Wave to…, Uroboric Forms) mutatkozik meg, ezeket lehet a legbrutálisabb szerzeményeknek nevezni, azonban a jelző(ke)t nyugodtan idézőjelbe lehet tenni; míg a Textures egy instrumentális tétel, bizonyítandó a felkészültséget, tehetséget, virtuozitást. És amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a demós időszakból mindössze két dal került fel a lemezre, a The Eagle Nature, illetve a Uroboric Forms.
Jelentőségét, hatását tekintve mindenképpen egy korszakalkotó lemezről beszélünk. Abba most ne menjünk bele, hogy utána, a Portal-korszakban (1994-1996) milyen lett a muzsika, mit képviselnek manapság, a 2006-os visszatérés óta, a lényeg, hogy a Cynic a metal színtér egyik legegyedibb, legkülönlegesebb, legzseniálisabb együttese, akik nélkül szegényebb lenne a mezőny.
Végezetül pedig Paul Masvidal gondolatait osztom meg az albumról: „Van úgy, hogy az ember ráun egy anyagra, ahogy mi sem keveset turnéztunk a Focus-szal. Jelentős fejezete a történetünknek, és persze komoly hatású lemez lett, de egy idő után muszáj továbblépni. Úgy voltunk vele, hogy egy újabb albummal már elég anyagunk lesz ahhoz, hogy az emberek figyelmét az új dolgokra irányítsuk rá, ne pedig a múltban ragadjunk le velük együtt. Ettől függetlenül szeretem a Focus-t, azzal a lemezzel valami igazán őszinte dolgot tettünk le az asztalra. Emellett pedig erős anyagnak tartom, és örülök, hogy bizonyos mértékig elismerik.” Én legalábbis maximálisan.
Biztos voltam benne, hogy írni fogtok róla. 1993 őszén valami csoda folytán volt felesleges 450 Ft-om és megvettem kazin. Gőzöm sem volt mit vettem, sosem hallottam róluk, bele sem hallgattam, elég volt a „Thanks : …Death….Carcass…. elolvasni a borítóban. Kb a 10edik lejátszás után kezdett derengeni valami. Azóta is minden évben előkapom ezt a csodát. Megunhatatlan, kiismerhetetlen. Nemrégen kiadták újrakeverve (szerintem jobb nem lett, sőt…), bónuszolva, demókat is hozzácsapták.
Egy kis megjegyzés: a Pestilence Spheres albumát a Focus inspirálta – tudtak a demókról és keresték az állukat a padlón, ki is dobták az addigi témákat és nulláról kezdték el a spheres-t írni. Siettek hogy a focus előtt kiadják, hát olyan is lett. Annak is minden évben nekimegyek de nem áll össze a képlet nálam.
Köszi a cikket.
Ezt az anyagot, semmiképpen sem akartam kihagyni, bűn lett volna, így is egy csomó elmaradt. A cikkem kiegészítéséhez: a Roadrunner úgy jellemezte őket, hogy a legnépszerűbb underground zenekar, amely még nem vett fel lemezt.