A 2018-as év egyik legmeglepőbb híre minden bizonnyal Johan Längquist énekes visszatérése volt a Candlemass-be. Ahhoz képest, hogy a májusban megjelent House of Doom EP-n még Mats Levén volt hallható, szerintem a csapat döntése még őt is meglepte. Johan Längquist a zenekar 1986-os, stílusteremtő klasszikusán, az Epicus Doomicus Metallicus-on énekelt, majd kilépett a zeneiparból, és azóta jószerével semmit nem lehetett róla tudni. Annyit sikerült kiderítenem, hogy 2008 környékén az Impulsia tagja volt. A Candlemass ekként kommentálta az eseményeket: „Vissza akartunk találni a Candlemass gyökereihez, a zenekar lelkéhez és lényegéhez. Johan Längquist visszatért, és reméljük, mindez új energiát ad majd nekünk, és ismét berúgja a doom-szív motorját. Nem tudjuk, hogy van-e ebben az egészben tíz további év, vagy akár öt, de ha csak egy szórakoztató évet kapunk, amelyet azzal töltünk, hogy játsszuk a zenét, amit mindannyian imádunk, már az is fantasztikus lesz! A kör bezárult, ismét itt van Johan!”
Úgy vélem, csakúgy, mint a Black Sabbath-nál az Ozzy kontra Dio, vagy a St. Vitus esetében a Scott Reagers kontra Wino, úgy a svédeknél is van egy Messiah Marcolin kontra Johan Längquist/Robert Lowe-tábor. (Thomas Vikström és Mats Levén nem sok sót ettek meg a zenekarban.) Ami engem illet, én Messiah-párti vagyok (ettől függetlenül a Robert Lowe-val készült albumok is óriásiak), nálam a Candlemass klasszikus korszaka az őrült szerzetes nevéhez fűződik. Tavaly, a Nightfall harmincadik születésnapja okán mind a lemezről, mind Messiah belépéséről megemlékeztem (https://rattle.hu/index.php/2017/03/candlemass-nightfall-1987/); idén a harmadik Candlemass-album kerül górcső alá, szintén harmincadik születésnapjából kifolyólag.
Nem sokat totojázott a zenekar, hiszen két éven belül a harmadik lemezüket jelentették meg, egyben a másodikat az új énekessel, Messiah Marcolin-nal. (Egész pontosan egy év és két hét a differencia a két lemez megjelenése között.) Az együttes 1988 augusztusában vonult be a stockholmi Nacka Recording House-ba, hogy felvegye az anyagot. Ők feleltek a produceri munkálatokért, a keverés (Rex Gisslén) a Montezuma Recording-ban, míg a maszterizálás (Peter Dahl) a Polar stúdióban zajlott. Zenei iránymódosítás nem történt a korábbi lemezekhez képest, ahogy színvonalsüllyedés sem következett be, az Ancient Dreams is egy ereje teljében lévő Candlemass-t mutatott.
Az összes szerzeményt (zene és szövegek) a főnök, Leif Edling basszusgitáros egymaga jegyezte, illetve az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a keveréssel elégedetlen volt a csapat, emiatt akkori kiadójukat, az Active Records-ot hibáztatták, és ennek ellenpontozásaként egy amerikai turnéban állapodtak meg velük. A Nightfall-hoz képest ezúttal hosszabb, komplexebb dalok születtek, azonban a drámai hangulat, az epikus, nagyívű megközelítés, a fogós dallamok nem szenvedtek csorbát.
Az Ancient Dreams méltó utódja lett a Nightfall-nak: ami 1987-ben a Bewitched, a Samarithan, vagy az At the Gallows End volt, azt 1988-ban a megklipesített Mirror Mirror, a Darkness in Paradise, illetve a címadó nóta képviselte, magyarán a korai Candlemass legklasszikusabb dalairól van szó. Most is felhasználtak egy régi Nemesis-tételt, hiszen az Incarnation of Evil tulajdonképpen a Black Messiah átdolgozott verziója. komolyzenei feldolgozás is született, az Epistle 81 (Märk hur vår skugga), amely egy svéd író/zeneszerző, Carl Michael Bellman darabja. Az A Cry from the Crypt és a The Bells of Acheron pedig a banda tempósabb oldalát domborítja ki, ráadásul utóbbi nagyon hajaz a Black Sabbath The Mob Rules-ára. Különbségként említhető, hogy az Ancient Dreams-re nem kerültek átkötő, instrumentális szerzemények.
Nem győzöm eléggé és elégszer hangsúlyozni, hogy Lars „Lasse” Johansson és Mats „Mappe” Björkman gitárosok a metaltörténelem egyik legfantasztikusabb (és sajnos rettentően alulértékelt) párosa; előbbi lúdbőröztető, gyönyörűen kidolgozott, érzelemgazdag szólói teremtik meg a zenekarra jellemző drámai hangulatot, illetve adnak a zenéhez egy olyan többletet, pluszt, amely másoknál nincs.
Noha az együttes elégedetlen volt a keveréssel, Leif Edling vastag, telt futamai nagyon szépen hallhatók. Ismételten gyönyörű csomagolást kapott a végeredmény, a borítón az amerikai festő, Thomas Cole Journey of Life: Youth című képének egy részlete látható. Még annyit tennék hozzá, hogy a CD-verzión bónusz gyanánt egy Black Sabbath-egyveleg szerepel, nevezetesen a Symptom of the Universe, a Sweet Leaf, a Sabbath Bloody Sabbath, az Into the Void, az Electric Funeral, a Supernaut és a Black Sabbath részleteit gyúrták egybe.
Visszautalva a bevezetőre, kíváncsi vagyok, meddig tart a Candlemass öröme Johan Längquist visszatérése okán, beváltja-e majd a hozzá fűzött reményeket a februárban megjelenő The Door to Doom lemez. Félreértés ne essék, semmi rosszat nem kívánok nekik, jómagam is tűkön ülve várom a korongot, az azonban vitathatatlan, hogy a Candlemass egyenlő Messiah Marcolin-nal. Legalábbis nálam.
Leave a Reply