Bonn és Koblenz között talán ez az egyetlen, körülbelül 250 férőhelyes terem, ahol megrendezhették a koncertet ezen az esős szombati estén. Az Ifjúsági Centrum már az esemény kezdete előtt színültig megtelt, ami igen meglepő, hiszen általában, amíg a főzenekar intrója el nem kezdődik, itt alig mozdulnak el az emberek a főleg sörrel, de más egyéb italokkal is jól felszerelt bárpulttól. A bejáratnál állt a merchandising pult, a legkülönfélébb zenei termékekkel a két zenekartól, ahol vásárlók is szép számban megfordultak. Jó néhányan már az előzenekar pólóját viselték, amit meglepőnek találtam, hiszen a lánycsapat második albuma egy-két hallgatás után csak egy igen jól elkészített átlagnak tűnt számomra.
A színpadon alig volt helye a svájci Burning Witches-nek, akik a saját felszerelésüket préselték fel a deszkákra; a hátuk mögött egy pont ilyen nagyságú helyhez passzoló zenekari lógó virított. Az égő boszorkányok lendületesen kezdtek, és magabiztosan vették birtokukba a számukra hagyott kis színpadrészt. Kíváncsi voltam, hogy meddig bírják energiával és szusszal ebben a tempóban. Dalaik az eddig megjelent EP-jüket és két albumukat demonstrálták. Mellesleg már legelső demójukkal elnyerték a német Metal Hammer és Rock Hard magazinoknál a hónap demója címet.
A lányok gyakorlottan mozogtak a színpadon, és a kevés hely ellenére is váltották az oldalakat. Rutinosan bántak a közönséggel is, akik úgy bámulták őket, hogy alig voltak, akik a show közben sört hoztak volna maguknak. Zeneileg talán a korai Warlock-hoz és a ’80-as évekbeli Judas Priest-hez hasonlítanám őket. Zeneileg pontosan és precízen tolták a riffeket, amit – még ha nincsenek is előítéleteim a női csapatokkal szemben – az album hallgatása közben nem feltétlenül képzeltem volna el róluk.
Legutóbbi nagylemezük a Nuclear Blast-nál jelent meg, és maga Schmier (Destruction) is a mentoruk lett, ami potenciális tehetségüket is alátámasztja. Új másodgitárosuk, Sonia Nusselder is nagyon jól beilleszkedett az elmúlt pár hónap alatt a csapatba. Magabiztosan szólózott és mozgott a „világot jelentő” deszkákon. Programjuk 50 percig tartott, nagyon jó hangzással, amit nem feltétlenül kap meg minden előzenekar a főbanda előtt, sőt!
Koncert után közvetlenül mozogtak a VIP-területen, készségesen álltak a rendelkezésünkre, beszélgetésekre vagy egy-két italra. Később pedig, a főzenekar koncertje után a merch-pulthoz is kimentek a rajongókkal beszélgetni, dedikálni vagy közös fotót lőni.
Körülbelül 20 perces átszerelés után kezdődött az, amire a teremben tartózkodók már nagyon vártak: a Grave Digger-show. A zenekar rendszeresen, minden turnéján játszik Andernachban, hiszen Chris Boltendahl csapata eredetileg Gladbeckből származik, ami innen nem messze fekszik, maga az énekes pedig Kölnben lakik, ahol többek közt fest, szobrászkodik, fotózik és az ifjúsági focicsapatot edzi önkéntesen. Így adott volt, hogy sok ismerőse a turnénak éppen erre az állomására látogatott el.
A színpad sötétbe burkolózott, és fények irányultak a színpadon felállított zombikra, amelyek a turné tematikájának alapját képezik. Nagyon hangulatos volt a kezdés: felhangzott a sejtelmes intró, majd a zenekar maszkos figurája jött be, hogy beindítsa a közönséget, végül pedig a Grave Digger tagjai is megjelentek, és kezdtek az új album első dalával, a Fear of the Living Dead-del. Az album egyébként az előkelő 21. helyen nyitott a német albumlistán, ami egy 82 milliós országban nem is olyan rossz eredmény.
A koncert előrehaladtával valamiért egyre nagyobb lett a hangerő, de a hangszereket még így is külön lehetett választani. A program a zenekar 21. századi korszakát igyekezett lefedni, de a ráadásban, ha másnak nem is, a Heavy Metal Breakdown-nak azért el kellett hangzania. Személy szerint szívesen hallgattam volna további klasszikusokat is az első három albumról, mivel számomra azok jelentették az igazi Grave Digger-t. Ezen persze jó néhányan vitatkoznak majd. Kihagyásuk oka valószínűleg az volt, hogy a 2015-ös turné ezekre a dalokra épült, és a körutat az Exhumation – The Early Years-szel koronázták meg, ezért nem akarták ismételni önmagukat.
A show-ra visszatérve, külsőségekben volt itt minden: színes fények, füst, rutinos mozgás, hangerő és plafonig lövellő szikraszórók. A négyes felállás ismét jól áll a zenekarnak; Marcus Kniep, aki korábban a billentyűs hangszereket kezelte, dobosként is bevált. Végül jó két óra játékidő után érkezett el a koncert vége, és a nézőtérről láthatóan elégedett arcok távoztak.
Összegzésként el lehet mondani, hogy a svájci lányok energikusság tekintetében talán ellopták a show-t a főzenekartól, a dalok konstrukciójában és kult-faktorában azonban nem feltétlenül.
Leave a Reply