Blasphemer: Lust of the Goat (2018)

Ahogy minden heavy metal-irányzat, úgy a ’80-as évek végén bekövetkezett nagy death metal-robbanás is nagyon hamar kitermelte a maga alapcsapatait, majd másodgenerációs képviselőit, úgy Európában, mint a tengerentúlon. Miután előbbiek gyorsan definiálták egy-egy irány jellegzetességeit, ismérveit, utóbbiak már nem nagyon tudtak újdonságokkal előállni, így nem maradt más választásuk, mint hogy a már meglévő, adott alapanyagokat, „sablonokat” feldolgozzák, újra hasznosítsák és a saját képükre alakítsák. A Morbid Angel, a Death, az Atheist, az Obituary, a Cannibal Corpse, a Suffocation, az Autopsy, a Napalm Death, a Carcass, a Bolt Thrower, az Asphyx, a Pestilence és az Entombed színre lépése után már nem volt új a nap alatt.

Amennyiben Európára, ezen belül is Svédországra és Angliára fókuszálunk, olyan tehetséges, másodligás bandák jöttek létre ezekben az országokban (nem kevesen), amelyek a hőskorban csak demókig, maximum EP-kig jutottak, bemutatkozó albumukat pedig csak az évezred elején, netán napjainkban jelentették meg. Gondoljunk például az Interment-re vagy az Evocation-re, de ebben a cipőben jár(t) a Dewsbury-ből (West Yorkshire) származó Blasphemer is. Tavaly bemutatkozó lemezükről írt cikkemben már kifejtettem pályafutásuk lényegesebb mozzanatait, így azzal most nem húzom az időt, a lényeg, hogy több, mint másfél év elteltével, most második anyagukat dobták piacra. Amíg előző kiadványuk csak digitális formátumban érhető el, addig friss művüket a Grindscene Records gondozza. Ahogy elődjét, ezt a korongot is az Academy stúdióban vették fel, kizárólag a vokálok rögzítésére került sor az Eagles Nes-ben.

Mivel old school death metalról beszélünk, a számok felépítése, a hangulat, a hangzás egy az egyben a dicső múltat idézi meg a hallgatóban, ami részükről teljesen természetes, hiszen 1990-ben alakultak, és ez a tény mindent bizonyít, igazol, megmagyaráz. A Lust of the Goat-ot változatosabbnak, egy árnyalattal összetettebbnek ítélem meg elődjénél, a nóták – ahogy tavaly is – az akkori korszellem, standardok sajátosságait viselik magukon. Remekül ülnek a gyors tempókból kibontakozó váltások (Lust of the Goat, Ratlines, The Scythe), kitűnők a doom-os részek (Child Catcher, Corpse River) és középtempós ütemek (Suicidal Execution) is felbukkannak.

Semmiképpen nem hagyhatom szó nélkül Cristiniano Cagna és Matthew „Mass” Firth gitárosok remek dallamait, harmóniáit, amelyek egyértelműen floridai hatásaikról árulkodnak. A lemez hallgatása közben olyan nevek ugrottak be, mint a korai Death, a Deicide, valamint hazai pálya- és kortársaik, a Bolt Thrower, a Benediction és a Cancer korai korszaka. Mass tölti be egyben az énekes szerepét is; ahogy a tavalyi alkotáson, úgy az idein is nagyon hasonlít orgánuma a Cancer-es John Walker-ére.

Amibe belekötök, az Dan „Storm” Mullins dobos egydimenziós, kicsit monoton játéka; mindenféle sallangtól, kiugró témáktól mentes, „konzervatív” teljesítményt nyújt; Dale Brown basszusgitárossal „a kevesebb néha több elvét” szem előtt tartva tolja az alapokat. Mindez sokat nem von le az összképből, csupán arra próbáltam rávilágítani, hogy az Ian Treacy (Benediction), Carl Stokes (Cancer), Andy Whale (Bolt Thrower) fémjelezte masszív, betonozós iskola híve.

Ahogy említettem, csupán nüansznyi különbségek merülnek fel a Lust of the Goat és tavalyelőtti Blasphemer-anyag között, az azonban vitathatatlan, hogy a LotG még így is sokkal jobb a 2018. év death metal termésének minimum 85 százalékánál. Régi iskolás halálos fém a kőbe vésett szabályok szerint, amit nagyon jólesik hallgatni. Ha már így belelendültek a lemezkészítésbe, felőlem akár már jövőre érkezhet a harmadik album.

About Dávid László 823 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*