Úgy kezdem az újévet, hogy a legelsővel indítok. Mit jelent ez? Az általam kiszelektált jubiláló lemezeket néztem, és visszapörgettem az időt, hogy mi a legkorábbi év, ami nálam jelenleg számításba jöhet, valamint az ábécé sorrendet is figyelembe vettem, így döntöttem az éppen aktuális kiadványról. Ebből következően az Autopsy bemutatkozó albuma nyitja a sort, amelyről most ismertetőt gépelek. Csupán harminc évet kell visszamenni az időben…
Nem vagyok nagy death metal fanatikus, csak elvétve hallgatok ilyen bandákat, újakat még kevésbé, igazából nekem a ’80-as évek végi és a ’90-es évek eleji halálfémek jelentették az aranykort, abban a korszakban számos remekmű jött ki, a legtöbb kedvenc lemezem abból az érából származik, és ebbe a szűk körbe tartozik Chris Reifert zenekarának debütálása is. Rám óriási hatással volt ez a nagylemez, az Autopsy rögtön az elit ligában találta magát ezzel a bemutatkozással, de furcsa mód, nem lett olyan népszerű az együttes, mint például a Death (rájuk még vissza kell térni), az Obituary, a Morbid Angel vagy az óvilágból a Napalm Death és a Carcass. Ám hatásuk rengeteg zenekarnál jelentkezett, ezt nem lehet tőlük elvitatni.
Hogyan is kerül a képbe a Death? A válasz egyszerű: a Scream Bloody Gore albumot Chris Reifert dobolta fel, megalapozva ezzel pályafutását, mivel nem sokkal a lemez megjelenése után meg is alakította az Autopsy-t Eric Cutler gitárossal, hogy a death metal-t „népszerűsítse”. Hamarosan Danny Coralles (gitár) is csatlakozott a bandához, de a basszusgitáros poszt egy ideig érzékeny pontja volt a zenekarnak, mivel hosszú távra állandó tagot jó ideig nem sikerült találni. Két illető is pengetett az Autopsy-ban az alakulástól számítva, de a felvételeket megelőzően ismét uborkaszezon jött, így a Severed Survival-t Steve Di Giorgio (akkor Sadus) játszotta fel session-zenészként.
Gondolom, Chris-ék nem akarták már az időt húzni azzal, hogy állandó bőgős után szaladgáljanak, igyekezniük kellett, hogy a nagy death metal-robbanásnak ők is részesei lehessenek. Ez sikerült is, mivel egy olyan album került ki a kezeik közül, ami minőségi munka volt, ráadásul egyedisége folytán semelyik másik zenekar művéhez nem volt hasonlatos. Amikor beindult a „halálgyár”, ezt a stílust is sokan kisajátították maguknak, sorra jelentek meg a tucat-lemezek, így előbb-utóbb bekövetkezett az, hogy csak olyan a bandák maradtak talpon hosszú távon, akik hitelesek voltak és egyéniséggel bírtak.
Chris Reifert a dobolás mellett az énekesi teendőket is magára vállalta, akkoriban ez a formabontó felállás egyre gyakoribb jelenség lett a metal-on belül (lásd pl.: Nocturnus). Ráadásul a torkából kijövő hang sem mindig tipikus hörgés vagy üvöltés volt, ami szintén számos „hullámlovas” zenekarnál dívott, hanem időnként mélyről jövő, öblös sorokat is kipréselt magából, amelyek egész érthetőek voltak. Persze, így sem az ondolált hajú, otthonkát viselő házinénik kedvence az ilyen típusú vokál, a szövegvilágról nem is beszélve.
Talán nem kell bemutatni, hogy ennek a stílusnak melyek a tipikus jegyei: láncfűrész-szerű gitár(ok), gyors – és gyakran technikás – dob, goromba ének, legtöbbször sebes tempóval előadott dalok. A basszusgitár sokszor észrevehetetlen vagy kásásan duruzsoló, és hát a szövegek sem rózsaszínű álomba ringatók. Ezek a panelek is ugyanúgy beépültek a Severed Survival anyagába, ám néhány építőkockát kicseréltek, vagy mondhatjuk úgy is, hogy kihajítottak az ablakon, hogy még stabilabban és a saját lábain álljon meg ez az épületmonstrum.
Illik azzal a hangszerrel kezdeni, ami ennek a kiadványnak az egyik különlegessége, ráadásul a fémzenének gyakran érzékeny pontja, mégpedig a basszusgitár. Mint említettem, jó pár lemezen nem „teljes valójában” mutatkozik meg a hangszer (nem csak a death metal-ban), viszont az Autopsy nagyot alkotott, mivel ezen a korongon tisztán kihallható a négyhúros, ráadásul döbbenetesen jó témákat játszik Steve Di Giorgio. Élmény csak a bőgőt figyelni. Talán nem is keresgélt sokáig a trió, hamar lecsaptak az olasz felmenőkkel büszkélkedő zenészre, hogy járuljon hozzá az Autopsy nevének öregbítéséhez. Tudták jól, hogy kit kellett felkérni erre a feladatra; mára Steve az egyik legnagyobb név lett a szakmában, rengeteg kiváló lemezen szerepelt pályafutása során (a Death zenekar újra megemlítve).
De ez még nem lenne elég az üdvösséghez, kellenek a jó dalok is, amelyek a fiúk kezében voltak, és kiterítették, mint a royal flush-t. Abban is úttörőnek számított az amerikai banda, hogy nem csak a gázpedált nyomták tövig, hanem telepakolták a nótákat lassú, doom-os kiállásokkal, verzékkel. Ez így magában még nem lenne akkora újdonság, de ezeket a vontatott témákat felhasználva sikeresen rátaláltak egy olyan dohos, kriptaszagú világra, ami kiemelte a zenekart a nagy átlagból. Utánozhatatlan az az atmoszféra, ami belengi a lemezt, zseniális módon ráéreztek erre a fiúk.
A basszusgitárnak „jó barátja” a dob, ezt a két instrumentumot nevezzük ritmusszekciónak, így az ütős hangszer mellett se menjünk el szó nélkül, mert Chris Reifert is mesteri témákat pakolt a lemezre, ez a duó viszi a prímet, emiatt ez is különlegességként hatott. Sokat üti a főnök a tamokat, rengeteget pörget, de semmi felesleges cicoma nem képezi részét nagyszerű játékának. Persze, nem rossz (sőt!) a két gitáros által feljátszott riff-halmaz és a vijjogó szólók arzenálja, de ezen a korongon a fő hangsúly a dob-bőgő pároson van. Ehhez hozzájön még Reifert kolosszális bömbölése, így meg is kaptuk a Severed Survival lényegét.
A nagylemez kétféle borítóval jelent meg, én azért teszem fel ezt a változatot az oldalra, mivel a műsoros kazimon nekem ez volt rajta. Természetesen az Áramütött Alligátorban vettem meg, mi más miatt, mint a borító szépsége alapján. 🙂 Azóta is az egyik kedvenc death metal kiadványom.
Leave a Reply