Nemcsak idehaza, de külföldön is komoly hagyománnyá vált a különböző tribute bandák létrehozása. Az egyszeri metal rajongó csak idegen tollakkal való ékeskedő, ötlethiányban szenvedő zenészek csoportjának nevezi ezeket az együtteseket, míg a muzsikusok úgy állnak hozzá, hogy ők szimplán a tiszteletüket akarják leróni egy adott formáció előtt – azért, mert nélkülük, a hatásuk nélkül eszükbe sem jutott volna hangszert fogni a kezükbe.
Valamilyen szinten az ír Zealot Cult is ehhez a körhöz sorolható, noha ők bemutatkozó anyagukon nem kizárólag feldolgozásokkal rukkoltak elő. Az előéletükről annyit érdemes tudni, hogy 2010 óta vannak jelen a színtéren, ezen anyag előtt a Zealot Cult demót (2010) és a Karmenian Crypt EP-t (2016) jelentették meg, valamint hogy megalakulásuk óta mindössze egy tagcserén estek át, de az is 2014-ben történt, amikor Conor O’Donovan basszusgitárost Alan Lee váltotta.
Számukra a floridai death metal, azon belül is a korai Morbid Angel és a Death munkássága a meghatározó, nagyjából úgy lehet jellemezni legjobban a muzsikájukat, mintha a Beteg Angyalok Chuck Schuldinerrel (R.I.P.) szövetkezve megkérték volna Martin Van Drunent, hogy énekelje fel a számokat. Egész pályás letámadást indítanak a nyitó címadó szerzeménnyel, a sokat hallott/tapasztalt fanatikus pedig kapásból rávágja, hogy a nóta maximálisan hasonlít a Chapel of Ghouls-ra. Ez így van, a megállapítás abszolút megállja a helyét, mi több, ez a motívum a Thy Will Be Done-ban is felbukkan, a Blades of Jihad-ban pedig egy csipetnyi Angel of Disease bújik meg.
Mielőtt bárki is pofátlan másolással vádolná meg őket, elárulom, hogy a kvartett egyedi hangzás kialakítására és nóták írására rendezkedett be, ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy Jay Quigely énekes/gitáros kedvenc előadója a holland „pacsirta”. Ezt olyannyira nem rejti véka alá, hogy a szaggatott ritmusokat, riffeket is tartalmazó, doom-os Sea of Suffering, valamint a struktúráját tekintve komplex, szintén doom-os In the Shadow of the Beast az Asphyx-et idézi, a síri, ódon hangulattal egyetemben.
Jay mellett Mick Carey a másik gitáros, ők ketten pazar riffekkel, szólókkal, dallamokkal, harmóniákkal szövik át a kompozíciókat, váltásaik kiválóak, egy az egyben a technikás, old school death metal szabálykönyve alapján fogantak a tételek. Kizárólag dicsérettel nyilatkozhatok a ritmusszekcióról is: Alan Lee basszusgitáros és Declan Malone dobos feszes, remek egységet alkotnak, előbbi kitűnő futamokat penget (pl. az enyhén Atheist-ihletésű Repent in Flames, vagy a Born Dead-re hajazó Servi ad deum elején), míg utóbbi precíz, pontos, változatos játékával „teszi hozzá a magáét” a nagy egészhez. Nem hagyhatom ki a Left to Rot-ot sem, amely szintén a korai Morbid Angel, Death munkásságából merített. Tömény, brutális hangzásba ágyazták a végeredményt; ami a produkció minőségét illeti, egy rossz szó nem érheti a ház elejét.
Ahogyan a Skeletal Remains esetében, úgy a Zealot Cult-nál is dejá vu érzés foghatja el a hallgatót, az azonban vitathatatlan, hogy roppant hitelesen, virtuóz módon tálalják a muzsikát. Megkockáztatom, ez az anyag 27-28 évvel ezelőtt is bőven megállta volna a helyét, sőt, ha akkor jelent volna meg, lehet, hogy ma már klasszikusként hivatkoznánk rá. Death metal-rajongóknak kizárólag ajánlani tudom, egy (esetleg több) meghallgatást mindenképpen megér. Ha az amerikaiak idei művére maximális pontszámot adtam, erre sem adhatok kevesebbet.
Leave a Reply