Azáltal, hogy a ’80-as évek közepén az Elektra leszerződtette a Metallica-t, és a csapat óriásit robbantott a Master of Puppets-szel, a thrash egyrészt az underground uralkodójává avanzsált, ezzel párhuzamosan pedig a metal főáramába is bekerült. A metal magazinok/szaklapok előszeretettel foglalkoztak a thrash bandákkal, az MTV sem volt rest thrash videoklipeket műsorára tűzni, valamint az Elektra sikerén felbuzdulva a nagyobb kiadók is utat nyitottak a thrash csapatoknak.
Los Angeles, New York és a San Francisco-i Bay Area volt az amerikai thrash hullám bázisa. A Metallica, a Slayer, az Anthrax és a Megadeth hatására a ’80-as évek közepén hatalmas thrash-robbanás következett be, nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is. Gomba módra kezdtek el szaporodni a thrash-hordák (másod- és harmadgenerációs hullám), aminek az lett a következménye, hogy pár évvel később a műfaj felhígult, túltelítetté vált, majd 1990 környékén le is tűnt, átadva addigi vezető szerepét a death metal-nak.
Kizárólag azok maradtak talpon, akikben volt spiritusz (pl. Testament, Forbidden, Death Angel, Kreator, Sodom, Dark Angel, Slayer, Megadeth), az utánzók, a másolók eltűntek a süllyesztőben. Utóbbiakból pedig nem volt hiány, és annak ellenére, hogy többségükben tehetséges, lelkes muzsikusok játszottak, maximum két lemez megjelenése után szinte nyomtalanul felszívódtak. Három, ne adj’ isten, négy korongot csak a legszerencsésebbek (pl. Darkness, Deathrow) tudhattak magukénak. Sok esetben a megfáradás, a kiégés, a beszürkülés is komoly szerepet játszott (pl. Nuclear Assault, Destruction, Anthrax).
Az 1986-ban, Los Angelesben alakult Viking a kópiazenekarok egyik legtipikusabb példája, nulla eredetiséggel, azonban a Do or Die-jal – nyugodtan mondhatjuk – letették névjegyüket a thrash asztalára, és ha klasszikussá nem is vált az album, a kultikus jelzőt mindenképpen ráaggathatjuk. Azt viszont szerintem kevesen tudják, hogy a csapat előzménye az 1985-ben létrejött Tracer volt. Miután Ronny Devious (Ron Eriksen) gitáros belefáradt, hogy a dél-kaliforniai punk színtéren nyüvi a húrokat, csatlakozott a The Hags-hez, amikor azok szólógitárosa börtönbe vonult, és élvezte a hírnevet, ami azzal járt, hogy ők lettek Orange megye legvitatottabb színpadi attrakciója.
A rock ’n’ roll abortuszaként emlegetett csapat olyan volt, mint egy punk Black Sabbath egy zseni szociopatával a mikrofon mögött. Egy este, amikor a The Hags egy 12 csapatos fesztivál headlinere volt egy híres punk klub újbóli megnyitásának apropójából, Ron középiskolai cimboráinak, Matt Jordan-nek és James Lareau-nek panaszkodott a színtér, a kreatív kontroll hiánya, valamint a zene lassúsága miatt, majd eldöntötte, hogy kilép a bandából. Így az akkoriban egy Iron Maiden tribute csapatban, a Barrier-ben doboló Matt, a Lethal Gene-ben basszusozó James, illetve Ron megalakította saját csapatát, és miután rátaláltak Tony „Spider” Vargas (ex-Defcon, L.S.N., Vermin) énekesre, Tracer néven kezdtek működni. Ténykedésük első eredménye a Sudden Death demó volt (1985), ám hamarosan kiderült, hogy Tony csak átmeneti megoldás volt, így a banda feloszlásra ítéltetett.
A kialakult helyzetbe azonban Matt Jordan nem törődött bele, ő mindenáron folytatni akarta a zenélést, és feladott egy hirdetést a Recycler magazinban, hogy olyan muzsikustársakat keres, akik odavannak a Slayer-ért és a régi Kiss-ért. A felhívásra a Kansasból Los Angelesbe érkezett Brett Sarachek gitáros jelentkezett, aki korábban a Blind Decree-ben, illetve a The Hierophant-ben fordult meg. Brett és Matt eldöntötte, hogy közösen jammelnek, és egy próba során meghívták magukhoz Ront. A duó a Slayer Black Magic-jét és pár egyéb dalt játszott, Ron pedig viccből felkapta a mikrofont, és egy másik Slayer-kompozíciót üvöltött bele.
Mind a dobos, mind a gitáros megdöbbentek a hallottakon, majd nyomatékosan közölték vele, hogy nincs szükségük külön énekesre, ő az igazi. Ron némi vonakodás után beleegyezett, látva, hogy amennyiben találnak egy basszusgitárost, azonnal folytathatják pályafutásukat. Felhívták James Lareau-t, aki igent mondott, s így 1986-ra megszületett a Viking. (Megjegyzem, a Ron Eriksen, Brett Eriksen elnevezések szimpla marketingtrükkök, propagandafogások voltak – ahogy a zenekar neve is –, a gitárosoknak semmi közük egymáshoz, Ron Eriksent hivatalosan Ron Daniel-nek, Brett Eriksent pedig Brett Sarachek-nek hívják.)
Az 1986-os, három dalt tartalmazó Do or Die demóval hívták fel magukra Brian Slagel figyelmét, aki egyrészt a Hellbound nótát feltette a Metal Massacre VIII. válogatásra, másrészt egy hat lemezre szóló szerződést kötött a Viking-gel. (Utóbbira történetesen második koncertjük befejezése után került sor, amikor a hollywoodi klubokban gyakorlatilag ismeretlen együttesként léptek fel.)
A zenekar 1987 szeptembere és októbere között dolgozott a Los Angeles-i Adamo’s Recording stúdióban, Brian Slagel felügyelete mellett, a végeredmény pedig 1988. február 1-jén került a boltok polcaira. Úgy gondolom, hogy a 32:10 játékidő abszolút önmagáért beszél, túl sok kommentárt nem kell hozzáfűzni. Nagyon szigorúan és szubjektíven ítélve leselejtezett, kidobált Slayer- és Dark Angel-riffeket, témákat vonultatnak fel a muzsikusok a tornádó gyorsaságával pusztító, erőszakos, kíméletlen dalokban, ugyanakkor az intenzitás, az agresszió fényében szemet huny, elsiklik felettük az ember.
Az első perctől az utolsóig megállás nélkül tomboló thrash-gépezetet hallunk, az akkor 20-21 éves zenészeket fűti a hév, a lendület, a bizonyítási vágy, kétség sem fér hozzá, hogy a Reign in Blood és a Darkness Descends volt számukra az etalon. Még csak változatosnak sem lehet nevezni az anyagot, 220 km/h-val söpörnek végig az albumon az olyan tételek, mint a Warlord, a Hellbound, a Tracer-es időkben íródott Militia of Death (nem mellesleg a ’86-os demó mindhárom szerzeménye felkerült az albumra), vagy a címadó szám; kizárólag a Prelude/Scavenger-ben, a Valhalla-ban, valamint a Burning from Within elején bukkannak fel lassú, középtempós részek.
Ron Daniel hangja, itt-ott eleresztett sikolyai is azt igazolják, hogy Tommy Araya és Don Doty hatottak rá a legkomolyabban. Brett Eriksen-nel karöltve szélsebes riffeket, szólókat penget; mélyen dohognak, alapoznak James Lareau futamai, míg Matt Jordan cséphadaróként üti a dobokat. Ami viszont ront az összképen, az a hangzás: a nyers, száraz megszólalás – és úgy en bloc a sebesség-centrikus megközelítés – a korai Whiplash-t (Power and Pain), Blood Feast-et (Kill for Pleasure), Razor-t (Malicious Intent), Sacrifice-ot (Torment in Fire) idézi, de a Vio-lence Eternal Nightmare albumával is rokonítható e tekintetben, bár a Bay Area-i thrasherek technikásabb, dallamosabb felfogásban alkottak.
Másfél évvel később érkezett a folytatás, a sokkal komplexebb, kidolgozottabb Man of Straw (rajta a Pat Benatar-feldolgozással, a Hell is for Children-nel), ami egyben a csapat hattyúdalát is jelentette. A felvételek kezdete előtt Ron Daniel megtért, emiatt néhány dal szövegét – a The Trial kivételével – átírta, hogy keresztény-barátabbak legyenek. Példáját a korong elkészülte után Matt Jordan is követte, a csapat pedig 1990-ben feloszlott, mert új hite miatt sem Daniel, sem Jordan nem akart turnézni. Ezután Brett Eriksen a Dark Angel-be igazolt (Jim Durkin helyét vette át), míg a zenekar többi tagja 2011-ig „kivonta magát a forgalomból”.
Hivatalosan abban az esztendőben alakult újjá a Viking, soraiban többek között a Dark Angel-basszusgitáros Mike Gonzalez-zel, Ron Eriksen-nel és Matt Jordan-nel, sőt, 2015-ben egy jól sikerült anyagot is összehoztak (https://rattle.hu/index.php/2017/04/viking-no-child-left-behind-2015/), azóta viszont újra csend honol körülöttük. Még egyszer mondom, korántsem lett klasszikus vagy világmegváltó a Do or Die, azonban agresszivitásban, lendületben, kíméletlenségben kevés alkotás veszi fel vele a versenyt.
Leave a Reply