The Ocean Collective: Phanerozoic I: Palaeozoic (2018)

Vannak bandák, amelyeket nagyon kedvelek, de olyan kevés információ jut el hozzám róluk, hogy szinte csak az aktuális lemez megjelenésekor olvasok bármi hírértékkel bíró cikket velük kapcsolatban. Az új kiadvány napvilágra kerülésekor tudatosult bennem, hogy egy ideje már nem simán The Ocean a zenekar neve, hanem kiegészült a Collective szóval, de amúgy nem mindig és mindenhol használják ezt. Az aktuális felállásról sem voltam igazán képben, ezért gyorsan utánanéztem, kik is hozták össze ezt az albumot, illetve milyen tagság lép a deszkákra, ha koncertezni indulnak. Nos, amikor megláttam, hogy a kezdetek óta hányan fordultak meg a The Ocean-ben, egyből feladtam a dolgot, és nem kezdtem el bogozni a szálakat, mert rengeteg ember neve fel volt sorolva. Az egészen valószínű, hogy Robin Staps (gitár, programok) a megalakulás óta biztos pont a bandában, és Loïc Rossetti (ének) neve is ismerősen cseng 2009 óta.

Első találkozásom a The Ocean-nel a Precambrian című dupla album volt, ami zsenialitása okán egyből kilóra megvett engem. Nagyszerű keveréke volt a poszt rocknak, a progresszív metalnak és a szimfonikus zenének, amit ráadásul totál egyedi módon tálaltak. A következő lemez (Heliocentric) viszont óriási csalódás volt számomra, egyrészt az akkor debütáló Loïc Rossetti mintha még nem tudott volna beilleszkedni a bandába, másrészt úgy éreztem, mintha az összes ötletüket ellőtték volna az ezt megelőző korongon, ami sokkal nagyobb baj volt. Az Anthropocentric újra visszaadta hitemet a zenekarban; nem mondom, hogy teljes egészében tetszett az album, de néhány erős dalt azért tartalmazott. A Pelagial viszont végig bejött, itt már azt éreztem, hogy újra maradandót sikerült alkotnia a zenekarnak.

Így jutottunk el 2018-ba, amikor is megjelent a Phanerozoic I: Palaeozoic, ami a címéből ítélve egy többrészes album első fejezete. Utána is olvastam, hogy így van-e, és igen, a folytatás 2019-ben fog kijönni. Kétségeim voltak a színvonalat illetően, mivel egyszer már lyukra futottam az együttessel kapcsolatban, de néhány meghallgatás után elégedetten konstatáltam, hogy most nem lőttek mellé, mint korábban, így egy remek albumot követően nemhogy gyenge lemezt adtak volna ki, hanem még a Pelagial-nál is jobbat. Legalábbis szerintem.

A The Ocean (Collective) zenekar „híres” arról, hogy folyamatosan új utakat keres, nem szokványos megoldásokat választ, a határokat folyamatosan kifelé tolja. Ez mind a zenében, mind a szövegekben megnyilvánul, és a földtörténeti korok koncepciójukba illesztése is erről árulkodik (szerintem a zenekar neve is az ős-óceánt szimbolizálja). Az is szimpatikus számomra, hogy a lemezkiadás terén is szembe mennek a(z) (tenger)áramlatokkal: a Precambrian dupla album volt, de a Heliocentric és az Anthropocentric is összetartozik, de említhetném a Pelagial instrumentális változatát is – ami a normál albummal együtt jelent meg –, mert az sem átlagos. Most sem szimpla kiadványban gondolkodtak, a Phanerozoic I: Palaeozoic-nak is lesz második (esetleg több) része. Oké, ezek nem teljesen új dolgok, de mégsem egészen hétköznapiak, ráadásul megsüvegelendő a vállalkozás, főleg, ha figyelembe vesszük a lemezkereskedelem mai helyzetét.

Most pedig menjünk vissza az időben néhány (mondjuk 545) millió évet, merüljünk el az ős-óceánban, és vegyünk részt egy izgalmas utazásban az együttessel, végigjárva a paleozoikumi időt. Megéri. A zenekar rögtön az első nótában (Cambrian II: Eternal Recurrence) – nem beszámítva a The Cambrian Explosion című nagyon hangulatos kétperces intrót – kidomborítja azt az oldalát, amit nagyon szeretek bennük: rengeteg különféle hangulati elem egymásba fűzése, technikás, izgalmas zenei témák tömkelege, és dallamokkal váltakozó szigorú ének. Egyből megadja a hangot a nyitás, ráadásul a színvonal a későbbiekben folyamatosan emelkedik.

A vokál nálam vesszőparipa lett ennél a zenekarnál, mert amennyire nem kedveltem Loïc Rossetti-t a Heliocentric lemezen, mára annyira megszerettem hangját. Ezen a lemezen pedig különösen jó dolgokat művel, az üvöltései is nagyon rendben vannak, de amikor előveszi lágyabb énjét, az az igazán szenzációs. Megbújik hangszálaiban az elvontság, egy jó adag melankolikus érzés, és ez egy tökéletes egyveleg formájában tör elő torkából.

A legnyomatékosabban a Silurian: Age of Sea Scorpions dalban van jelen az imént említett változatos és kellemes vokálozás. Maga a nóta is a lágyabb húrokat pengető dalok halmazába illik, néha dzsesszes témák, zongorával fűszerezett betétek is előkerülnek, de azért nem kell félni, a szám döntő része a torzított gitár és a technikás dob uralma alá tartozik, és időnként az ének is be-bedurvul.

Nos, tévedtem, mert a Devonian: Nascent című dalban még ennél is borzongatóbb az ének, és a zene még változatosabb: nagyon mélyről indul, és fokozatosan kiteljesedik. Ehhez adnak is időt a srácok, mert 11 perces a szerzemény, ezalatt rengeteg dolog történik benne. Mint ebben a földtörténeti időszakban, a devonban, amikor is megjelentek az első szárazföldi állatok és a fásszárú növények. De hagyjuk a biológiát és a földrajzot, a tantárgy neve ének-zene, abban pedig csillagos ötöst kap tőlem a The Ocean Collective.

És ha ez még mindig nem lenne elég, vegyük ide az albumzáró nótát, a Permian: The Great Dying-ot, a maga kilenc perc feletti játékidejével. Újra csak ismétlem magamat: a fentebb említett pozitív jelzők itt is érvényesek, sőt, azt kell mondjam, ez a dal viszi el nálam a pálmát, pedig a többi sem gyenge. Nagyon tetszik az a különleges hangulat, ami átjárja ezt a tételt, kitűnően társul ehhez Loïc technikája, a durva vokálozásból hirtelen váltással fülsimogató melódiák kavarognak elő, amelyek nem a kihalás szélére, hanem a katartikus élményig sodorják a hallgatót.

Ennél az albumnál tényleg úgy érzem, hogy a frontember nagyon sokat hozzátett a mű nagyszerűségéhez, hallatszik, hogy rengeteget dolgozott az énektémákon. Nélküle sem lenne átlagos a korong, de így egészen remek a Phanerozoic I: Palaeozoic. Sikerült az egész lemezt ötletes zenei témákkal megtölteni, a basszusgitár is jó témákat adagol, ami szintén előny, ha jól kihallik, mivel sok ember nem kedveli (én sem), ha észrevehetetlen a négyhúros hangszer, így mindent összevetve, egy nagyon kerek és élvezetes albumot kaptunk a The Ocean-től.