Tegye fel a kezét, aki hallott már erről az amerikai csapatról! Én csupán most ismerkedtem meg velük, amikor az együttes alapítója, az énekes Patrick Flannery megkeresett, hogy nem írnánk-e a St. Madness új albumáról. Pedig akár ismerhetnénk is őket, hiszen nem mai csókákról van szó: a zenekar több mint húsz éve létezik, és a mostani a tizenegyedik nagylemezük.
Az együttes 1993-ban, még Crown Of Thorns néven alakult az arizonai Phoenix-ben, ám amikor négy évvel később kiderült, hogy létezik egy ugyanilyen név alatt futó, előttük alakult New Jersey-i keresztény rockzenekar, Patrick-ék St. Madness-re keresztelték át a bandát. Addigra már magukénak tudhattak két albumot, amelyeket aztán változó felállással, kisebb-nagyobb időközönként számos további anyag követett. Flannery 2010-es akusztikus szólóanyagát, a The Edge-et a Phoenix Music Award díjkiosztóján az Év Lemezének választották, 2013-as korongjuk, a Carnimetal pedig az aktuális Los Angeles Music Award versenyében nyerte el Az Év Metal Albuma címet.
A St. Madness szinte teljes mértékben az énekesre épül, ő az egyetlen, aki a kezdetek óta tagja a csapatnak. Patrick, aki a zenei nyilvánosság előtt a Prophet művésznevet viseli, írja a szövegeket, a producere az anyagoknak, és lemezeiket megjelentető házi kiadójukat, a Nasty Prick Records-ot is ő irányítja. A zenekart rajta kívül jelenleg a gitáros Sid Ripster, a bőgős Devlin Lucius és a dobos Evil T alkotja (a Bloodlustcapades-t azonban még a Scarlet Rivers basszusgitáros és Big Daddy Sug dobos alkotta ritmusszekció játszotta fel).
A zenészek horrorfilmbe illő arcfestéssel jelennek meg a színpadon. „Teátrális csapat vagyunk, a produkciónkban időnként színészek és csinos táncos lányok is részt vesznek” – meséli Flannery. A St. Madness világa kettős alapra épül, ezek egyike a horror-díszletek között előadott ijesztő történetek sora, a másik pedig a mindezeket oldó humor.
És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, a csapat által játszott muzsikához – amit meglehetősen nehéz kategorizálni. Nem véletlenül definiálják szimpla heavy metal-ként, mert a hard rocknál keményebb, ám egyetlen jól ismert nehézfémes skatulyába sem illik bele. Nem doom, thrash, death, stoner vagy power metal. Számos alkotóeleme van, kezdve a hardcore-os, punk-os pörgéstől (Made in China), a country-val ízesített rock and roll-on át (Folsom Prison Blues) egészen a southern rock-ig (He’s Riding a Harley in Heaven).
A St. Madness háza táján olyan veterán muzsikusok tolják ezt a fajta lecsupaszított zenét, akik tesznek az aktuális trendekre, akiknek nincs veszítenivalójuk. Akik a tapasztaltak bölcsességével, derűjével, mindenfajta görcsölés nélkül, a maguk kedvére alkotnak, és örülnek, ha produkciójuk mások tetszését is elnyeri. Hát, az enyémet elnyerte. Először is azért, mert egyedi az anyag; nem tudom, mikor hallottam utoljára hasonlót. Másrészt változatos: a nyitó Day of the Dead speed-elésétől a Folsom Prison Blues játékosságán át hamar eljutunk a Don’t Be Like the Blind komplexebb, mélyebb témáiig – és a hangulati hullámvasút ugyanígy halad tovább, egészen a korong végéig.
Harmadrészt laza és kellően önironikus. A dalokat hangminták kötik össze, szövegek vezetik fel, a muzsikának sok helyen kifejezett jammelés-jellege, örömzenélés-hangulata van. Nem utolsó sorban pedig profi, amit hallunk. Patrick hangja egymaga elviszi a bulit: orgánuma férfias, érdes, ugyanakkor sokszínű, társai pedig az ő one man show-jához biztosítják a szilárd alapot.
A Bloodlustcapades nem más, mint egy színielőadás: bár hangi adottságaik alapvetően eltérőek (az arcfestésük annál inkább emlékezet egymásra), Flannery nem véletlenül említi fő inspirációi között King Diamond életművét. A St. Madness egyes dalait hallva – King mesteré mellett – többek között olyan előadók neve ugrik be, mint a Peer Günt, a Read Aim, Rob Zombie, vagy a Lynyrd Skynyrd/Circus Of Power-féle southern vonal. Aki/ami viszont globális párhuzamként kínálja magát, az a ’60-as években indult brit sokk-rocker Arthur Brown és az ő Őrült Világa.
Nem szeretném egyesével elemezni a dalokat, legyen elég annyi, hogy „hivatalból” gyakorlatilag naponta hallgatom újra az anyagot, és nemhogy megunnám, de minden alkalommal egyre nagyobb kedvvel ülök neki. Legnagyobb kedvenceim a már említett Don’t Be Like the Blind, illetve a végén autentikus indián énekkel színesített Walk Your Own Path. Utóbbit Patrick a fiának, az arizonai modern metal zenekarban, az Emerald Isle-ban éneklő Dylan-nak írta. Az instrumentális Rigel-t pedig szintén egy „címzett” dal követi, a He’s Riding a Harley in Heaven, amelyet a frontember tragikusan fiatalon elhunyt mostohafia emlékének ajánlott.
S hogy a kevés negatívumot se hagyjam szó nélkül, az egyik zavaró elem a nyitó nóta kezdeti gyenge hangzása, ami szerencsére hamar feljavul. A másik, hogy van két olyan tétel a lemezen, amelyet alibizésnek, s ezért meglehetősen feleslegesnek érzek. Az anyag az Elvis Presley-nóta Can’t Help Falling in Love with You punk rock-os átirata nélkül is megállt volna a maga lábán, az ezt követő Warnings from the Past majdnem ötperces sejtelmes hangulat-keltése pedig tényleg olyan, mint egy filmrészlet hanganyaga, dalnak azonban nem nevezhető.
Mindezeket egybevetve, az anyagra már az elején sem adtam volna négyesnél rosszabb osztályzatot, mostanra viszont a tetszési mutató egy fél értékkel feljebb csúszott.
Leave a Reply