Metal Church: Damned If You Do (2018)

A remény hal meg utoljára: miután a Mike Howe énekes visszatérését ünneplő, 2016-as album, a XI finoman szólva sem elégítette ki felfokozott várakozásomat (itt írtam róla), gondoltam, a következő lemezre csak összeérik a társaság. Másrészt ugye ott vannak a korabeli klasszikusok, az 1989-es Blessing in Disguise és a két évvel későbbi The Human Factor (igaz, Kurdt Vanderhoof gitáros azokhoz inkább csak asszisztált); ha akkor tudtak olyan nagyszerű anyagokat írni…

Ám lassan el kell fogadnom 🙂 , hogy az egykor kiváló csapatok ma már nem írnak olyan ütős lemezeket, mint fénykorukban (vannak kivételek?). Hogy ma született dalaik több okból sem hatnak úgy, ahogy a ’80-as években, esetleg a ’90-es évek elején íródott szerzeményeik. Ráadásul egyes albumok máshogy működnek, mint a már első hallgatás után megmaradó dallamokkal, refrénekkel operáló társaik. Ilyen a Satan idei anyaga, és legjobb esetben is ide sorolnám a Metal Church sorrendben tizenkettedik nagylemezét is. Ha egyáltalán…

Minden lemezismertető egy pillanatfelvétel: azt mutatja, írója éppen hol tart az adott albummal való ismerkedésben. Lehet, hogy idővel jobb lesz kettőjük – az anyag és a hallgató – viszonya, de az is lehet, hogy előbbi már nem tud újat mondani a befogadónak. Makacsul, újra és újra meghallgatom a Damned If You Do-t, de már jó ideje bemerevedtek a frontvonalak: a dalfüzért indító címadó szerzeményen és az Out of Balance-en kívül más nóta nem hagy bennem mélyebb nyomot.

Holott a dobos személyén kívül (Jeff Plate-et az ugyancsak rutinos Stet Howland – W.A.S.P., Lita Ford, Impellitteri stb. – váltotta) semmi nem változott. A zene ugyanaz a heavy/power metal, mint eddig, és talán éppen ez a baj. Egy pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha Vanderhoof-ék – akárcsak külsősként – leigazolnának egy igazán jó dalszerzőt, vagy Rick Van Zandt helyére egy új szólógitárost, aki a komponálás időszakában a mostaniaknál fogósabb dallamokat, markánsabb riffeket, emlékezetesebb szólókat, zenei fordulatokat szállítana a csapatnak.

Azt is akartam írni, hogy a lemez hallgatása közben még csak-csak hatnak a szerzemények, utólag viszont, ahogy nézem a számcímeket, szinte semmit nem tudok visszaidézni belőlük (na jó, a fent említetteken kívül talán még a Monkey Fingers refrénje ugrik be). De sajnos még ez sem igaz: hallgatható, de simán elmegy a fülem mellett az anyag. Oké, vannak refrének, de ezek egyike sem teszi kiemelkedő alkotássá a lemezt.

Talán legközelebb…

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*