Nincs még egy olyan zenekar, amelyiktől annak idején annyi műsoros kazettám lett volna, mint a Manowar-tól. Igaz, a Battle Hymns-et még a rádióból, a Sign of the Hammer-t pedig Dávid barátom bakelitjéről vettem át, de ezeken kívül sokáig ilyen formában tettem magamévá az amerikai csapat muzsikáját. Nyugodtan kijelenthetem, hogy – dacára minden színpadias póznak – szeretem, amit csinálnak, korai és újabb korszakukból egyaránt vannak kedvenceim.
Persze ez a korszakolás esetükben elég nehéz feladat, mert gyakorlatilag lemezről lemezre máshová helyezték a hangsúlyokat, nincs két egyforma anyaguk. Talán az első négy korong tartozik szorosabban össze, de hangzás és hangulat tekintetében azok sem említhetők egy lapon. Az 1987-92 közötti időszakot nevezném az átmenet éveinek, amikor is „a középkorból érkező” csapat kereste a helyét a modern világban. „Poposabbak legyünk (Fighting the World), líraibbak (Kings of Metal), esetleg keményebbek (Triumph of Steel)?” – tehették fel maguknak a kérdést, míg végül a ’96-os Louder than Hell albummal rátaláltak arra a csapásra, amelyen azóta is haladnak.
Egy ideig gondolkodtam azon, hogy a 2009-es Thunder in the Sky EP-t is benevezzem-e az albumok versenyébe, hiszen azon is található öt új, a sorlemezeken nem hallható nóta, de aztán elvetettem ezt az ötletet.
11 anyag mérkőzik meg tehát ebben a játékban, a megítélésük ez alkalommal is szubjektív lesz. Nagy meglepetést szerintem nem fogok okozni a végső sorrenddel, de egy kicsit azért talán mégis. Nézzük!
11. Gods of War (2007)
A Manowar konceptlemeze, a rockoperáknak abból a típusából, ahol a történet folyamatosságát összekötő szövegekkel, zenés hangulati betétekkel, hosszú, epikus, lírai szerzeményekkel biztosítják. Így aztán arányaiban nem is kapunk annyi kerek nótát, mint a csapat többi albumán. Egy best of korongra a Sleipnir-t, esetleg még a King of Kings-et válogatnám be. A címadó szerzemény refrénje is fogós, a bónuszként elhangzó Die for Metal is egyfajta himnusznak íródhatott, annak viszont nem elég ütős.
10. Into Glory Ride (1983)
Ezt az albumot annak idején egy nem túl jó minőségű lemezbolti „műsoros” kazettán szereztem be. Egyrészt ezért nem hallgattam túl gyakran, másrészt azért, mert a többi Manowar-lemezhez képest egy kicsit lassúnak érzem. Epikus anyag, viszonylag hosszú szerzeményekkel; hangulatilag olyan, mint egy, a sötét középkorban játszódó film. Slágernótát sem igen tudnék kiemelni róla, holott ha az ember ráhangolódik, nagyon kellemes utazásban lehet része. Kedvenceim a Hatred és a Revelation című dalok, de azok sem férnének fel a Manowar best of-ra. Ami még feltűnő, hogy Joey DeMaio basszusa végig nagyon hangsúlyos.
9. Sign of the Hammer (1984)
Egy kicsit úgy tűnik nekem, mintha ebből az időszakból mindegyik Manowar-album máshogy szólna – és egyik sem igazán jól. Erről a lemezről a Thor (The Powerhead) a favoritom, a Thunderpick basszusszólója viszont egy kicsit sok nekem, a klasszikus témák bőgő-feldolgozásai jobban bejönnek.
8. Warriors of the World (2002)
Ezt az albumot egy kicsit alibizésnek érzem, mintha a dalszerzés időszakában Eric Adams-ék ötlet-diétán lettek volna. Sem a Nessun Dorma (Puccini Turandot című operájának híres áriája), sem az An American Trilogy nem ide való, a címadó dalt követően pedig hallhatóan fakulni kezd az anyag. A Call to Arms, a Warriors of the World United és a The Fight for Freedom a lemez kiemelkedően legjobb szerzeményei, utóbbi messze a legnagyobb favoritom az albumról.
7. The Triumph of Steel (1992)
Annak idején igencsak meghökkentő volt, hogy DeMaio-ék egy 28 és fél perces eposszal (Achilles, Agony and Ecstasy in Eight Parts) indították az albumot. Mivel ez volt az első korong, amit a csapat a gitáros Ross the Boss nélkül készített, ráadásul ezen a lemezen Scott Columbus dobost is nélkülözniük kellett, akik maradtak, és akik a távozók helyére érkeztek (Dave Shankle gitáros és „Rhino” Edwards dobos), meg akarták mutatni, hogy továbbra is urai a helyzetnek. Éppen ezért egy kicsit talán túl is tolták a metalt, legalábbis a potmétereket: a zene erőtől duzzad, dübörög, egy minden eddiginél keményebb Manowart hallunk.
Az Achilles… hosszúságához nagyban hozzájárul a dob- és a basszusszóló is, a dal vége pedig a kétlábdobbal – a csapattól megszokott muzsikához képest – tényleg durva. A Metal Warriors viszont a Manowar egyik himnuszává vált az évek során („Heavy metal or no metal at all / whimps and posers leave the hall”), a korongot záró Master of the Wind pedig a kedvenc lírai nótám Adams-éktól.
6. Hail to England (1984)
Dávid Laci nem véletlenül méltatta korábban ezt az albumot (itt): egyrészt nagyon jól eltalálták a hangzását, másrészt a dalokat tekintve egy szinte tökéletes anyag. Ebbe a makulátlanságba nálam csupán az instrumentális Black Arrows és a lemezt záró, majdnem kilencperces Bridge of Death „rondít bele”. Nagyon bírom a Blood of My Enemies, a címadó dal és az Army of the Immortals hömpölygő, sodró tempóját, a Kill with Power csikorgó agressziója pedig egyenesen fenomenális.
5. Louder than Hell (1996)
Na, innentől lesz igazán nehéz dolgom, a legegyszerűbb lenne azt mondanom, hogy alább található az öt kedvenc Manowar-lemezem. A Louder than Hell az elején még a végső győzelemre is esélyes volt, ám aztán „észbe kaptam”, pontosabban újra meghallgattam az albumot. És hát igen, az anyag első fele nagyon erős, gyakorlatilag hibátlan az olyan daloknak köszönhetően, mint a Brothers of Metal Pt. 1 vagy az istenkirály The Gods Made Heavy Metal (az egyik kedvenc Manowar-nótám), a B oldal viszont egy klasszissal gyengébb, és ebben a „főbűnös” a majdnem 10 perces Today Is a Good Day to Die, ami igencsak lelassítja, megakasztja az anyag lendületét.
4. The Lord of Steel (2012)
A csapat mindeddig utolsó albuma remek példája annak, hogyan mentette át magát a Manowar a 21. századba. Modern megközelítésű, erőteljes hangzású anyag a The Lord of Steel, rajta számos remek nótával. Kedvencem a Blacklist és az El Gringo, de szinte bármelyik másik dalt is említhetném. Máig különösen izgalmas számomra hallani a folyamatosan búgó basszust; mintha DeMaio nem is pengetné a húrokat, hanem érintés nélkül játszana gerjedő hangszerén – pontosan úgy, mint egy tereminen (ez utóbbi hangszerről itt olvashatsz).
3. Battle Hymns (1982)
Annak idején ez az album volt számomra az első ajtó a Manowar világához. Bármennyire is „régi” ez a zene, a mai napig vállalható és hallgatható. Kezdetben egy kicsit cikinek, test-idegennek éreztem az olyan dalokat, mint a Death Tone, a Fast Taker és a Shell Shock, ma viszont már azt gondolom, hogy az anyag ezekkel együtt képez egy szerves egészet. Az alkotás szinte eposzi magasságokba emelkedik az olyan szerzeményekkel, mint a Dark Avenger és a címadó tétel, ráadásul a Battle Hymns olyan himnuszokat adott az örökkévalóságnak, mint a Metal Daze vagy a Manowar.
2. Fighting the World (1987)
A csapat ezzel a lemezzel tört ki a sötét középkorból, vette fel az aktuális idők ritmusát. Az A oldalon egy kicsit túl modernre is vették a figurát, hiszen már-már diszkósan kezdődik az anyag, különösen a címadó nóta és a Blow Your Speakers táncos tempójú. Sőt, még a Carry On elejét hallva is ráncoltam a szemöldököm, de aztán a dal begyorsulása megnyugtatott, onnantól pedig zeneileg és szövegileg is abszolút rendben van a korong.
1. Kings of Metal (1988)
Na, ezen az albumon viszont már minden és mindenki a helyén van. Döbbenetes, hogy hat évvel a Battle Hymns és néggyel a Sign of the Hammer után mennyire más, mennyivel modernebb zenét játszottak Adams-ék, mint azokon a lemezeken! A Wheels of Fire az egyik leggyorsabb dal a Manowar történetében, a Heart of Steel és a The Crown and the Ring (Lament of the Kings) viszont éppen hogy a csapat lírai oldalát domborítja ki.
A címadó szám óta tudjuk, hogy míg más csapatok szimplán muzsikálnak, addig a Manowar öl a zenéjével („Other bands play – Manowar kill”). Rimszkij-Korszakov Dongójának bőgő-átirata (The Sting of the Bumblebee) is elég metálos, azonban az abszolút kedvencem a Kingdom Come (micsoda kórus van a végén!).
A lemezen két kakukktojás van. Az egyik a Pleasure Slave, amely a vinyl-változatra nem is, csupán a CD-formátumra került fel. Ez is elég súlyos, ütős nóta, még ha erősen szexista felhangjai is vannak. 🙂 A The Warrior’s Prayer-t pedig, amiben egy nagypapa mesél az unokájának, most nézem, hogy le is hagytam a lejátszási listámról. Talán nem véletlenül… 🙂
Összességében a Manowar régi és új lemezeit is nagyon bírom, talán egyedül a Gods of War-t nem szoktam hallgatni. Ők is azon zenekarok közé tartoznak, akiket még nem láttam élőben. A külföldi koncertek ez esetben nem igazán jöhetnek számításba, úgyhogy reménykedem, hogy búcsúturnéjuk egyik állomásának – utólag, akárcsak a Slayer – Budapestet is be fogják iktatni.
Az a jó a Manowarban. hogy nagyon változatos zenét játszanak, és ízlések és pofonok, hogy kinek mi tetszik belőle. Nekem a gyors kemény Speed Metal számaik, meg a lassú, doomos, hosszú epikus műveik tetszenek, illetve a komolyzenével fűszerezettek. Pont ezért nálam más sorrend jön ki 🙂
Nálam a Battle Hymns a Dark Avenger – William’s Tale – Battle Hymn miatt van ott a kedvencek között.
Az Into Glory Ride egy igazi sötét hangulatú Doom Metal, amiről csak a tempós nyitónóta lóg ki.
A Hail to England valóban egy igazi slágergyűjtemény, leszámítva a basszuszólót, meg a nagy kedvencemet, az epikus doomos Bridge of Death művet.
A Fighting the World az egyik nagy kedvencem az olyan miatt mint a Defender, Carry On, Holy War, Black Wind, Fire and Steel.
A Kings of Metal pontosan az, aminek a címe mondja magát minden szerénység nélkül: a Metal zene királya: hipergyors Thrash Metal keménységű Power/Speed Metal kezdés, majd középtempós koncerteken együtt énekeltetős sláger, majd basszusgitárszóló, komolyzenés hangvételű líra, fogós dallamokkal és riffekkel ellátott középtempók meg gyors tempók, ahol még a basszusgitár is olyan, mintha szólót játszana. Wheels of Fire, Kingdome Come, Hail and Kill, Blood of the Kings, Crown and the Ring, Heart of Steel, és a Sting of Bumblebee. Keménység és líraiság, erő és dinamika, fogós dallamok, szépség és vadság: mindezek egyetlen lemezen. Ja, meg egy kis fantasy mesélés, ami más zenekaroknál furcsán hatna, de itt még ennek is helye van.
Triumph of Steel a fél órás görög eposzt feldolgozó 8 tételes művével, ami után Speed Metal, Doom Metal meg középtempós slágárek váltják egymást, hogy a végén egy gyönyörű lírával zárjon a lemez.
Gods of War. Sokan nem szeretik, pedig a számok maguk zseniálisak rajta: fogós dallamok, riffek, énektémák. Az egy másik kérdés, hogy a lemeznek csupán a fele zene, a másik fele csupán átvezető és felvezető narráció. De, ha csak a zenét nézzük, az zseniális. Egy többrészes sorozat első része lett volna, ami Odinról szól. A második rész Thorról szólt volna, de az már csak Thunder in the Sky címen csupán 5 zámos EP-ként jelent meg. A 3. és 4. részről pedig sajnos teljesen lemondott a zenekar.
Sign of the Hammer: mit lehet mondani egy olyan lemezről, ami a következőket tartalmazza: The Oath, Sign of the Hammer, Mountains, Guyanna, Thor (the Hammerhead)? Csakis azt, hogy klasszikus, alapmű. Sajnos a kis kiadónál jelent meg, ami miatt sokáig elérhetetlen volt, és csak a 90-es évektől került újrakiadásba, miután az akkori nagy kiadónak sikerült a jogokat megszereznie az újrakiadáshoz.
Warriors of the World: az egyik legváltozatosabb lemezük, és nekem ezért az egyik kedvencem: komolyzeneis számok (köztük Eric operaéneke a Nessun Dormában), egy popszám feldolgozása (ha a Gammar Ray a Pet Shop Boystól az It’s a Sint, vagy a Therion meg Abbát dolgozhatott fel, akkor ez miért lenne baj?), egy doomos szám, néhány középtempós fogós riffekkel és dalamokkal tele, meg a végén 3 Power/Speed Metal bomba.
És nálam a Louder than Hell és Lords of Steel a végére kerülnek. De ez nem azt jelenti, hogy azok rosszak lennének, csak az ízlések és pofonok miatt nekem a fentiek tetszenek jobban. 🙂
Egy dolog viszont biztos: azok, akik a Manowart be akarják skatulyázni, azoknak nincs igaza: azért mert a zenekar erénye pont a változatosságában rejlik, hogy nincs 2 egyforma lemeze. És a lemezeken is a számok változatosak. Doom Metal, hosszú epikus mű, Power/Speed Metal, középtempós döngölés, koncerteken együtt énekeltetős sláger, lírai, valamint komolyzenés szám mind ott van az életművükben. Nem véletlen, hogy 1982-es első lemezük megjelenése óta több stílusra is hatással voltak: európai Power Metal, Viking Metal, Black Metal (a stílus egyik alapítójára a Bathoryra), Doom Metal.