A döntő szempont, ami miatt elmentem Zetro Souzáék most vasárnapi koncertjére, hogy éppen nyakig voltam az Exodus-összesben, Tempo of the Damned-et hallgattam Force of Habit-tel, Bonded by Blood-ot Pleasures of the Flesh-sel, úgyhogy élőben is szerettem volna prolongálni ezt az élményt. És bár ez a csapat már nem az az Exodus, amelyikért a ’80-as évek második felében rajongtam, a december 2.-át megelőző bulik setlist-jei azzal kecsegtettek, hogy ezen az estén is sikerül majd megidéznünk a csapat legdicsőbb korszakát.
A Bonded by Blood-ot anno egy elég furcsa lemezbolti „műsoros” kazettán sikerült megszereznem: a 2×30 perces szalag egyik felére ennek az albumnak az első hat és fél számát, míg a B oldalra az Exciter Long Live the Loud-jának hasonlóan vég-telenített torzóját vették fel Bacsóék. Onnantól viszont valós időben követtem a csapat munkásságát, egészen a Force of Habit-ig: az azon tapasztalt színvonalcsökkenés miatt jó időre hátat fordítottam a csapatnak, és csak utólag, az elmúlt években tömtem be a tudásomon tátongó réseket a második öt album többszöri (sokszori) meghallgatásával.
Ez azonban sajnos már nem ugyanaz volt, mint szervesen együtt élni, változni a zenekarral. A korai Exodus nagy kedvencem, a csapat újabb albumaival azonban úgy vagyok, mint a Slayer késői munkásságával: szeretném őket szeretni, de nem igazán megy. És bár messze nem egyforma anyagokról van szó, előzetesen volt egy olyan kósza gondolatom, hogy az életmű Shovel Headed Kill Machine-tól Blood In, Blood Out-ig terjedő részét holtversenyben az utolsó helyre teszem. Aztán mind a négy lemezt újra meghallgattam, és akkor már kézzel foghatóvá váltak az árnyalatnyi különbségek. Nézzük, mire jutottam!
10. Shovel Headed Kill Machine (2005)
A legkevésbé a Rob Dukes-éra áll közel hozzám: a 2005-2014 közötti időszakban, azt gondolom, nemcsak az énekből, de a csapat muzsikájából is kivesztek a dallamok, hiányoznak az igazán emlékezetes megoldások. Erre a legjobb példa a szóban forgó album, amelyről a leginkább talán még az Altered Boy tetszik, de az is csak hallgatás közben, utólag ezt a nótát sem tudnám magamban visszaidézni.
9. Blood In, Blood Out (2014)
Zetro Souza a kedvenc Exodus-énekesem, örültem is négy évvel ezelőtti visszatérésének, de bármennyire is jó hallgatni ezt az albumot, sajnos semmi kiemelkedőt nem találok rajta. A legmélyebb nyomot a bónusznótaként rögzített Angel Witch-szerzemény, az Angel of Death hagyta bennem, amelyet itt a dobos Tom Hunting énekel.
8. Exhibit B: The Human Condition (2010)
Na, itt már van néhány egész jó dal, például a Downfall vagy a gyilkos tempójú/indulatú Burn, Hollywood, Burn, illetve az óriási riffet elővezető March of the Sycophants, de ez csak arra elég, hogy az album elkerülje a „kiesőzónát”.
7. The Atrocity Exhibition… Exhibit A (2007)
Szerintem ez az album a Rob Dukes-szal rögzített lemezek legjobbja. A Funeral March-ot jó kis középtempója miatt sorolom az anyag kiemelkedő nótái, az As It Was, As It Soon Shall Be és az Iconoclasm mellé, na és persze a Children of the Worthless God-ról se feledkezzünk meg, amelyben még énekdallamokat (!) is hallunk. A korong hidden track-je pedig a Bonded by Blood poénos country-átirata (Bonded by Banjo), amiért újabb pluszpont jár.
6. Tempo of the Damned (2004)
A csapat részemről egy kissé késve felértékelt albuma. Ez volt Rick Hunolt búcsúja; sajnáltam, mivel – ahogy sokak számára, – számomra is a H-Team volt és marad a zenekar klasszikus és legjobb gitáros kettőse. És bár már rég nem a ’80-as évek végén járunk, azért ezen a lemezen is micsoda nóták sorakoznak: War Is My Shepherd, Blacklist, Shroud of Urine (az a dallamos szóló!), Forward March… Számomra ez az új évezred legjobb Exodus-lemeze.
5. Force of Habit (1992)
Elődeihez képest ez az album már jóval kevesebb fényes pillanatot rejt. Nyilván még ma is kiemelkedne az átlagból, ugyanakkor a fáradás jeleit is mutatja: Holt-ék a saját dalok mellé például két feldolgozásnótát is feltettek a korongra. Ahogy az sem véletlen, hogy a lemez turnéját követően a csapat feloszlott, és csak 2001-ben indult újra. (Most kapcsolom össze a két dolgot: a ’90-es években nem véletlenül nem követtem a csapat pályafutását – nem volt mit követni. Ugyanakkor az is tény, hogy újjáalakulásukat követően jó ideig nem csatlakoztam vissza rájuk.)
Persze ezen az albumon is vannak emlékezetes momentumok. Például a Bitch érdekes, fúvós-elektronikus felhangjai, vagy az Architect of Pain a maga kissé vontatott, 11 perces komplexitásával, valamint abszolút kedvencem, a Count Your Blessings, amelyben Zetro, és rajta keresztül az Exodus minden eddiginél dallamosabb arcát mutatja felénk.
4. Bonded by Blood (1985)
Na, hát itt voltam egy kicsit bajban, hiszen a BbB esetében nyilván egy hatalmas klasszikusról beszélünk, azonban nekem sajnos nagyon nem jön be Paul Baloff énekhangja. Pedig a zene baromi jó, iszonyatos energia árad belőle, az anyag színvonala egyenletesen magas (a most vasárnapi koncert után kell-e akár egyetlen dicsérő szót is szólni a címadó nótáról, az And Then There Were None-ról vagy a Piranha-ról?), az együttesnek mégsem ezt az albumát szoktam sűrűn hallgatni…
3. Pleasures of the Flesh (1987)
…sokkal inkább a csapat 1987-1990 között született lemezeit. A Pleasures… annak idején két dologgal vett le a lábamról. Az egyik a zenéhez mellékelt körítés volt, amihez a koponyás borító (ahol is minden lyukacsos csontgömböcnek megvolt a maga egykori identitása) éppúgy hozzátartozott, mint a Deranged-et „felkonferáló” tébolyult duma, a Parasite előtti zümmögés és a címadó dalt felvezető törzsi dobolás. A másik pedig az anyagnak a Bonded by Blood-hoz mérten feltűnő változatossága volt: a száguldások közé ékelt középtempók, az akusztikus nóta… Az Exodus-nak alapvetően a lassabb oldalát szeretem, ahol kellő tér jut a lehengerlő riffeknek: itt a Til Death Do Us Apart, a Brain Dead és a Chemi-Kill fele meg ennek a kritériumnak, de a Seeds of Hate-et is a favoritjaim közé sorolom erről a korongról.
2. Impact Is Imminent (1990)
Gary Holt-ék ezen a lemezen nagyon eltalálták a gitárhangzást, sőt, továbbmegyek: számomra ezen az albumon szól a legjobban az Exodus. Emellett dallamos témákból is kapunk bőven, úgy, hogy közben egy alapvetően súlyos anyagról van szó, amelyről teljes mértékben hiányzik az előző két anyagon fellelhető lazaság, poénkodás. Kedvenc Exodus-nótáim közül több is itt kapott helyet, így a Within the Walls of Chaos, a Heads They Win és a Changing of the Guard, de népszerűségi listámon a The Lunatic Parade, az Only Death Decides és a Thrash Under Pressure sem sokkal marad le mögöttük.
1. Fabulous Disaster (1989)
Jelen rangsor kapcsán előzetesen egyetlen dologban voltam biztos, abban, hogy az Exodus harmadik nagylemeze fog az élen végezni. Nálam ekkorra jutott fel a csúcsra a zenekar, a Fabulous Disaster számomra a tökéletes anyag, az elejétől a végéig, úgy, ahogy van. Az olyan slágerek mellett, mint a címadó szerzemény (de nagyot szólt ez is vasárnap!), a The Toxic Waltz, vagy a Low Rider különösen a Cajun Hell–Like Father, Like Son–Corruption hármasa jön be nagyon. Utóbbi dallamos gitár-kiállása az album egyik csúcspontja. „Akármikor, akárhányszor”-kategória.
A végére pedig egy kis kuriózumot hagytam: ha mi már nem is, a kaliforniai Exodus-rajongók rendre élvezhetik élőben a legendás H-Team játékát. Gary Holt – hacsak nincs úton éppen a Slayer-rel – fel-fellép eredeti együttesével, és egy-egy koncert, néhány dal erejéig Rick Hunolt is reaktiválja magát, és csatlakozik egykori kollégáihoz. Haja ugyan jóval kevesebb van, mint régen, lelkesedése viszont valamennyi zenésztársáét felülmúlja. 🙂
Akárhogy nézem, nem tudom nem az első helyre tenni a Bonded albumot 🙂 Rick meg vagy kb 7 éve itt volt a csapattal Hegyalján, végig vigyorogva nyomta, nagy figura
Érdekes, nálam valamiért az Exhibit:B annak idején beragadt a lejátszóba, és sikerült szerethetővé hallgatni. Hosszú, öszetett anyag, úgy külön dalok nem maradtak meg bennem, de amikor beteszem, akkor határozottan tetszik.
Ha az újjáindulás utáni időszakot nézzük, szerintem az Exodus jobb lemezeket készített, mint a Slayer