Levélváltás Greff Andrással, a Convoy egykori gitárosával
A ’90-es évek második felében (nagyjából a végéhez közeledve) igen komoly robbanás következett be a hazai undergroundban. Noha elsősorban a nu/modern metal volt a legfontosabb tényező, azért olyan zenekaraink is akadtak, amelyek nem ültek fel a trendnek, és valami egyedit, különlegeset akartak csinálni, képviselni. Ilyen banda volt többek között a S.N.O.T., a Carwashtagnacht, az Alfred’s Violin, a Mood és a Convoy is. Utóbbi képviseletében a csapat egykori gitárosa, Greff András adta meg kérdéseimre a válaszokat.
Andris, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést, és üdvözöllek a Rattle Inc. nevében! Miután a Convoy az évek folyamán véleményem szerint a hazai metal színtér egyik kultikus zenekarává nőtte ki magát, arra kérlek, hogy merüljünk el a múltban, és mondj el mindent a csapatról! Először is, mikor, hogyan jött létre, kik alkották akkoriban a tagságot?
A zenekar 1997-ben alakult, és a magja majdnem végig változatlan maradt: Tóth Bence basszusgitározott, Zsiga Dániel dobolt, én pedig gitároztam. Az alapításkor 17-18 éves gyerekek voltunk, közös gimnáziumi barátok révén ismertük meg egymást. A ’98-as első demón még Garai Máté énekelt, de a Convoy igazi énekese utána Bathó Zoltán lett.
Rendelkeztetek már zenészi/zenekari tapasztalatokkal, vagy mindnyájatoknak a Convoy volt az első bandája?
A három alapító tag komolyabb, koncertező, felvételeket készítő zenekarban nem játszott korábban, Bathó Zoli viszont előttünk az El Rodeo nevű stoner csapatban énekelt.
A legfontosabb zenei hatásaitokról mit kell tudnunk?
Az akkoriban aktív doom és stoner zenekarok jelentették a fő hatást: C.O.C., Kyuss, Trouble, Down, Cathedral, The Obsessed, Fu Manchu, Mood – ezek mind közös kedvencek voltak. De más stílusú zenekarok is hatottak ránk, a Neurosis-tól a Tool-on át egészen a Lynyrd Skynyrd-ig.
A doom műfaj, illetve annak művelői sohasem kaptak komoly elismerést, publicitást, a doom bandákat nem kísérte akkora figyelem, mint a thrash, death vagy black csapatokat. Ennek szerinted mi lehetett az oka?
Egy kicsit olyan ez a műfaj, mint King Diamond énekhangja: egy csomó ember nem érti, hogy miért jó, de aki megérzi benne a szépséget, az nagyon tud lelkesedni érte. A thrash, death stb. zenekarok sokkal agresszívabbak és gyorsabbak is, ami fontos szempont a fiatal metalrajongóknál; számukra általában furcsa és távoli a doom metal.
Amennyiben a doomról beszélünk, hozzád, illetve a zenekar többi tagjához melyik doom-stílus állt a legközelebb: a tradicionális, az epikus, a stoner, a sludge, netán a funeral doom?
Hozzám egyrészt a tradicionális, Obsessed-, Saint Vitus-, Revelation-, Count Raven-féle doom, másfelől pedig a New Orleans-i vonal, a Crowbar, az Eyehategod, a Down és a többiek álltak a legközelebb. De az akkori stoner zenekarokat is nagyon szerettük; Bencének, a basszusgitárosunknak inkább ezek voltak a kedvencei, ami jól jött, mert így ez a vonal is beszivárgott a zenénkbe.
Egyetértesz azzal, hogy a ’90-es évek végéhez közeledve a stoner relatíve népszerűségre tett szert? A Monster Magnet, a Fu Manchu, a Karma To Burn, a Spiritual Beggars akkoriban készítették el legjobb lemezeiket, előttük pedig ott volt a Kyuss, a Down vagy éppen a Floodgate…
Eleve ekkor nevezték el a sílust stonernek (a Roadrunner kiadó vezetői és Josh Homme a Kyuss-ból), és igen, volt egy kisebb hullám, de végül a Queens Of The Stone Age-et leszámítva egyik sem tudott eljutni a szélesebb közönségig. A Monster Magnet-ben megvolt hozzá a potenciál, de nekik sem sikerült.
Milyen rendszerességgel próbáltatok, és milyen légkörben zajlottak a próbák? Saját szerzemények komponálására törekedtetek, vagy egy-egy feldolgozást is begyakoroltatok?
Éveken át heti kétszer próbáltunk. Nem voltunk jammelős zenekar, úgyhogy vagy konkrét dalkezdeményeket próbáltunk készre írni, vagy pedig feldolgozásokat gyakoroltunk össze. Már a legelső próbákon is saját dalokat írtunk, ezzel együtt egy csomó számot játszottunk az évek során másoktól, a doom- és stoner-feldolgozásokon túl Entombed-ot és Sonic Youth-t is, ami éppen fontos volt nekünk.
Első anyagotok a ’98-as Rodeo demó volt. Emlékszel még arra, hogy hogyan állt össze a felvétel? Hogyan születtek a szerzeményeitek, ki hozta a szövegeket, a zenét?
A zenei és szövegi alapötleteket a Convoy-ban mindig én hoztam, és aztán Danival, a dobosunkkal írtunk belőlük kész dalokat. Ha pedig a későbbi anyagokon hallasz egy igazán jó refrént, azt többnyire az énekesünk írta. Ez volt a munkamódszer. Az első demónál még tanultuk az egészet, és a hosszabb, érdekesebb struktúrájú számokat játszó doom zenekarokat próbáltuk megközelíteni.
Mit kell tudnunk a felvételek körülményeiről? Hol, kinek a segítségével, mennyi idő alatt rögzítettétek, és hogyan emlékszel vissza a munkálatokra?
A demót a szombathelyi LMS stúdióban vettük fel két-három nap alatt Vida Ferivel, aki egy rendkívül kedves, bohó embert volt, de a doom-ról nagyjából semmit sem tudott – azt leszámítva, hogy kiadta a Mood korai lemezeit. Persze akkor még mi sem értettünk a hangzásokhoz, a hangképhez, úgyhogy a demó nem is szólt valami jól, de első lépésnek megjárta.
Megállta a helyét a demó a hazai undergroundban? Kielégítette a doom/stoner-rajongók igényeit?
Voltak pozitív visszajelzések, de azért inkább a következő anyagaink jutottak el hozzájuk.
Mekkora hírverést kapott az anyag? Sikerült általa felhívni a rajongók, fanatikusok figyelmét a Convoy-ra?
Írtak róla az újságok, a fanzine-ek, és játszottunk egy pár koncertet vele a Mood előtt, de aztán új énekesünk lett, és a zenét is meg akartuk változtatni, úgyhogy hamar túlléptünk a demón.
Kiadóknak, netán külföldre is propagáltátok a demót?
Angliában volt egy doom-fanatikus, postai terjesztőhálózatot üzemeltető fiatalember, Russell, aki megvett tőlünk 30 kazettát, és igyekezett azokat eladni a törzsvevőinek. Máshová nem küldtünk, egy párat eladtunk belőle itthon, de aztán, ahogy már mondtam is, elég gyorsan továbbléptünk.
Ez volt az az időszak, amikor Magyarországon eléggé elterjedt a nu/modern metal (Mind Control, Necksprain, Strong Deformity, Ektomorf, Neurotrend, Blind Myself stb.), a black metal is viszonylag felkapott lett (Frost, Ahriman, Sear Bliss, Neckropolis, Blizzard, Dusk, Corvus stb.), és visszatért a köztudatba a tradicionális heavy metal is (Stainless Steel, Demonlord stb.). Ebben a közegben hol helyezkedett el a Convoy?
Ebben a közegben konkrétan a senki földjén. 🙂 Elég pontosan láttuk, hogy ezzel a zenével milyenek itthon a kilátásaink, de ez nem nagyon zavart bennünket. Koncertezni szerettünk volna a klubokban és dalokat írni, és ez azért így is összehozható volt.
Különlegesnek számított az általatok és a Mood által képviselt doom/stoner-irány idehaza? Mondhatni, hogy a Mood-dal egyetemben a stílus magyarországi előfutárai, úttörői voltatok?
Igen, akkor még különleges volt. Elég hosszú időn át csak a Mood és mi játszottunk ilyen zenét, ráadásul azokban az években még nem jutottak el Magyarországra a stílus meghatározó külföldi zenekarai, amitől egy kicsit a mi szerepünk súlya is megnőtt. Egyébként az volt ennek a korai korszaknak a jó oldala, hogy volt 50-60 fanatikus rajongója a stílusnak, akik minden zenekart ismertek, és akikre mindig lehetett számítani. A rossz pedig az, hogy ez a szám azokban az években nem nagyon növekedett.
1999-ben a Good Old Melodies EP-vel jelentkeztetek. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan írtátok a nótákat, és dolgoztatok az új, friss ötleteken?
Igen, amint meglett a fix énekesünk, azonnal elkezdtünk új dalokat írni.
Mennyit fejlődtetek, változtatok a demóhoz képest? Hogyan jellemeznéd ezt a kiadványt?
Elég sokat fejlődtünk. Végre kezdtünk úgy szólni, mint egy rendes zenekar, amelynek igazi dalai vannak. A zenénkre nagy hatást gyakorolt a Mood, akikkel többször is játszottunk együtt, és amúgy is nagyon sok koncertjüket láttuk, illetve a C.O.C. – akkoriban ezt a két zenekart bálványoztuk.
Egyetértesz azzal, hogy a kislemez egyik kiemelkedő dala a Hide My Wings, amely morózus riffei súlyosságával, lassúságával igazi doom-himnusszá vált a rajongók körében?
Igen, szerintem is az volt a legjobb dal. Az alapja egyébként a Fade to Black intróját forgatja ki, de hát a Metallica hatása alól az én generációmban nem sokan tudták kivonni magukat.
A zseniális borító kinek az ötlete volt?
Bathó Zoli és én is filmrajongók vagyunk, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy egy régi magyar filmből választunk majd képet.
Annak idején az EP csak kazettán jelent meg, vagy CD-formátumban is kihoztátok?
Csak kazettán, amit ma már bánok, mert akkortájt és időnként azóta is lett volna igény a CD-verzióra. De mi magunk adtuk ki szerzői kiadásban, és akkoriban még drága volt CD-ket gyártatni.
Első lemezetek, a Possibilities 2002-ben látott napvilágot. Miért vett igénybe három évet az album elkészülte, illetve hogyan foglalnád össze az EP és a korong között eltelt három esztendő történéseit?
Elég korán kialakítottunk magunknak egy koncepciót, hogy mivel az akkori stoner/doom undergroundban csak a hangzást szedték le az új zenekarok, de nem írtak valódi dalokat, inkább csak vég nélkül folytatták a témákat, mi megpróbálunk ezzel szembemenve klasszikus, refrénekre épülő, rövidebb, tömörebb rockszámokat írni. Egyrészt idő kellett ahhoz, hogy összegyűljön egy lemezre való olyan nóta, amely beleillett ebbe a koncepcióba, másfelől akkoriban már sokat koncerteztünk is, ami sok időt elvett a dalírástól.
A lemez munkálatairól, felvételeiről beszélj, kérlek, egy pár mondatban!
Ez már profi stúdiózás volt. Szolnokon, a Denevér Stúdióban vettük fel a lemezt Cserfalvi Töfivel, bő egy hét alatt. Nagyon tiszta és erőteljes hangzást akartunk: nem a koncerthangzásunkat adja vissza a lemez, mert mi ennél koszosabban szóltunk élőben, de a dalokhoz tökéletesen passzolt ez a fényesebb megszólalás.
Elődeinél zeneileg egy színesebb, változatosabb anyag született; ez azt jelenti, hogy egyéb hatások is értek benneteket ebben az időszakban, vagy a határaitokat akartátok kitágítani?
Mind a kettő igaz volt. Bathó Zoli és én nagyon szerettük például Jeff Buckley első lemezét, a Grace-t, és az első Velvet Underground-ot. Egyiket sem akartuk másolni, mert nevetséges lett volna, csak szerettünk volna hasonlóan törékeny, finomabb dalokat is írni, a saját stílusunkban. Megtaláltuk a közös pontot, mert ezek és a doom is amolyan emelkedetten búbánatos zenék. Maga a doom egyébként ekkor már nem volt számunkra igazán inspiráló: a régi kedvenceket szerettük, de az újak szürkék voltak és unalmasak.
Szerzői kiadásban jelent meg a lemez; kiadóknál nem is házaltatok a megjelentetését illetően? Volt amúgy kiadói érdeklődés a Convoy iránt?
Elég sokáig próbáltunk kiadót találni, itthon is tárgyaltunk egy-kettővel, de aztán nem akartunk tovább várni a megjelentetésével, inkább kiadtuk mi magunk.
Van arról adatod, hogy mennyi készült, illetve fogyott a Possibilities-ből?
Úgy emlékszem, hogy 500 példányban készült, ami nagyjából el is ment. Voltak külföldi terjesztői is, Görögországban és Olaszországban, de adtunk el Amerikába és Németországba is.
A Pure című dal felkerült a Psychedelic Fanzine Out of Focus – Vol 1. válogatására, a Relief pedig a Shock! magazin válogatás CD-jére. Segítettek valamelyest ezek a lehetőségek még ismertebbé tenni a Convoy-t? Több rajongóhoz jutott el így a nevetek?
Akkoriban fontosak voltak ezek a válogatáslemezek, úgyhogy persze, segítettek, de azért ezek is csak egy szűk kört értek el.
Volt esetleg arról szó, hogy egy kiadó a hónotok alá nyúl, és a tengerentúlon kiadja a Possibilities-t?
Ez gyakorlatilag lehetetlen volt, úgy igazából még a Mood-nak sem jött össze, pedig a Mood a korszak egyik legjobb doom zenekara volt. A nagy álom szerintem minden európai zenekar számára, így számunkra is az volt akkoriban, hogy Lee Dorrian kiadójához, a Rise Above-hoz kerüljünk, de ők elsősorban angol zenekarokkal foglalkoztak, mert maga a kiadó is ott működött.
Akkoriban mennyire voltatok aktívak koncertfronton? Melyek voltak a legforróbb hangulatú Convoy-koncertek?
Évi 10-15 koncertünk volt, ami ebben a műfajban elég soknak számít. Külföldre a Convoy-jal nem jutottunk el, főleg Budapesten és Esztergomban játszottunk, de a legjobb koncertjeink a Jászságban voltak: onnan származott az énekesünk, és ott mindig összejött annyi ember, hogy tele legyenek a klubok, ráadásul ők oda-vissza ismerték a doom és stoner zenekarokat. Az EP bemutatóján például kétszer is el kellett játszanunk az összes számunkat, valaki pedig a nagy zúzásban kiesett egy üvegajtón, úgyhogy ezt nevezhetjük szerintem jó hangulatnak.
Tehetségkutatókon is megmérettettétek magatokat?
Voltunk egy-kettőn, de ezek borzalmas élmények voltak: ki kellett állni délután négykor egy asztal mögött ülő zsűri elé, és eljátszani két vagy három számot. Inkább nem erőltettük.
Mikor és miért lett vége a zenekarnak?
2003-ban lett vége. Elfáradtunk: nem volt már meg az a lelkesedés és azok a határozott zenei vagy egyéb célok, amelyek felé közösen haladni tudtunk volna. Én legalábbis így éreztem, és én is mondtam ki ebben a végső szót.
A Convoy után játszottál a Wall Of Sleep-ben, a The Joystix-ben, illetve a Ripley Under Water-ben; összefoglalóan mit mondanál ezekről az aktivitásaidról?
A Wall Of Sleep-ben pár évig még folytattam a doom metalt gyerekkori hőseim, Füleki Sándor és Holdampf Gábor mellett, utána viszont már nem akartam lassú metalt játszani. Valami zabolátlanabbat és pimaszabbat szerettem volna: a Ripley és a Joystix is a Stooges–MC5–Hellacopters-féle punkos rock and rollt játszotta, ami nekem úgyszintén gyerekkori szerelem volt. Egyébként mindhárom zenekarral sokat játszottunk, sőt turnéztunk is külföldön, adtunk ki lemezeket, kislemezeket, szóval, bár ezek is teljesen underground együttesek voltak, relatíve aktívak is.
Egykori társaid mit csináltak a Convoy megszűnését követően? Manapság is tartod velük a kapcsolatot?
Zsiga Dani Z. Kárpát Dániel néven politikai karriert épített, később a Jobbik országgyűlési képviselője lett. Vele sincs harag, de nem nagyon látjuk egymást, a többiekkel viszont ma is baráti a viszony. Bathó Zolival ráadásul együtt is játszottunk aztán a Ripley Under Water-ben.
Folyamatosan követed a metal színtéren zajló eseményeket? Avattál-e, fedeztél-e fel az utóbbi három-négy esztendőben új kedvenceket? Mely album(ok) volt(ak) rád a legnagyobb hatással az utóbbi években?
Mostanában valahogy lelkesebb metalrajongó vagyok, mint gyerekkorom óta bármikor. Vannak új kedvenceim is, például hosszú szünet után végre megint találtam nekem való doom zenekarokat: a Pallbearert és a Khemmist. De az újak közül inkább az olyan thrash és death zenekarok mozgatnak meg, mint a Skeletal Remains, a Hellbringer, a Power Trip, a Disma vagy a Dead Congregation.
Leave a Reply