A ’90-es évek második felében, a tradicionális heavy metal Hammerfall által generált újjászületése rengeteg zenekar felbukkanását eredményezte. Ezek a csapatok elsősorban a klasszikus német vonalat vették alapul, a Helloween, a Running Wild, a Stormwitch stb. korai munkássága által fémjelezett stílusra támaszkodtak. Wolf, Metal Inquisitor, Metalucifer – hogy másokat is említsek.
Aztán a „legújabb korban”, a 2000-es évek elején egy újabb generáció bontott vitorlát, amelynek – hogy stílszerű legyek – vezérhajója egy másik svéd alakulat, az Enforcer volt. Úgy gondolom, hogy az általuk képviselt muzsika – akárcsak a Hammerfall esetében – komoly táptalajra lelt, utánuk pedig megannyi fiatal formáció jött létre, gondolok olyanokra, mint a Sign Of The Jackal, a Striker, a Manacle, a Lucifer’s Hammer, a Vulture és még folytathatnám. Ellentétben azonban a Hammerfall és társai képviselte vonallal, ezek a formációk a NWOBHM mozgalom egykori együttesei munkásságának szellemiségét tartották szem előtt, de nem a népszerű csapatokét (Iron Maiden, Judas Priest, Saxon), hanem inkább az obskúrus, „másodligába szorultakét” (Raven, Jaguar, Diamond Head, Chateaux, Tokyo Blade).
Napjaink „legújabb kori” metal színterének egyik képviselője a norvég Black Viper. A 2012-ben, Oslo-ban létrejött bandát Cato Stormoen dobos (Deathhammer, Conflagration) hívta életre, akihez egy évvel később Arild Myren Torp gitáros (Nekromantheon, Obliteration) gitáros és Christoffer Bråthen (Black Magic, Condor) basszusgitáros csatlakozott. A trió két dalt rögzített, majd 2013 végén nekiálltak három nótát felvenni egy EP-hez, de a felvételeket félredobták. Ezután egy ütőképes tagság talpra állítása volt a cél, ennek érdekében 2015-ben Salvador Armijo énekes lépett be a zenekarba.
Az immár kvartetté vált csapat első „megmozdulása” a 2016-ban kiadott Storming with Vengeance demó volt, amelyet követően 2017-ben, Christoffer Bråthen-t Kato Marchant (Electrocution, Evoke) váltotta, azóta a felállás nem változott. (Ahogy a zárójelbe tett csapatok nevéből kiderül, a zenészek elsősorban thrash és death metal bandákban érdekeltek. Még annyit fűznék hozzá, hogy 2016 óta Øyvind Kvam dobos /Condor, Purple Hill Witch/ segíti ki őket élőben, míg Cato a másodgitáros szerepét tölti be.)
A Hellions of Fire értelemszerűen a már fentebb említett zenei csapáson halad, csak pályatársaikhoz képest túljátszva, elnyújtva. Szó se róla, értik a dolgukat, a hatások egyértelműek, jó a muzsika, lendületesek, feszesek a szerzemények, csupán például a Sign Of The Jackal, az Enforcer vagy a Manacle szerzeményeihez viszonyítva hosszúak, bonyolultabbak, hogy ne mondjam, komplexebbek. Elég, ha a hét és fél perces Intro/Hellions of Fire-t, a tíz és fél perces Quest for Power/The Fountain of Might-ot és a nyolc és fél perces Nightmare Mausoleum (The Sleeper Must Awaken)-t említem.
Többkörös, komplikált gitárszólók, rengeteg témaváltás jellemzi a felvételeket, nehezen lehet beléjük kapaszkodni; a csapat sokat akar markolni, de keveset fog, és az sem mellékes, hogy Salvadornak is van még hová fejlődnie. Ami mégis a serpenyő pozitív oldala felé billentette a mérleg nyelvét, az a lendület, a sodró iram; egy percre sincs megállás, és idővel (igaz, ehhez sok hallgatás szükségeltetik) a befogadó memorizálja – igaz, nem könnyen – a szerzeményeket. Hangzásban viszont hozzák a „kollégáikra” jellemző színvonalat, azaz arányosan, telten, vastagon szólal meg az anyag.
Száz szónak is egy a vége: tetszik a korong, sőt, aki szereti az Enforcer-t és a hozzá hasonló csapatokat, annak ajánlom is, mindössze annyi kérésem lenne a Black Viper-hez a jövőben, hogy ne nyújtsák el a tételeket, mint a rétestésztát. Az intenzitás megtartása érdekében törekedjenek a fogósságra, akkor lesz az igazi.
Leave a Reply