Black Sabbath: Sabbath Bloody Sabbath (1973)

Általános iskolai osztálytársam, barátom, Gottl Balázs édesapjának lemezgyűjteményét böngészve a Black Sabbath-tól a We Sold Our Soul for Rock ’n’ Roll válogatásalbum mellett a Sabbath Bloody Sabbath és a Never Say Die! korongokra leltünk rá, így ezek voltak az első élményeim, találkozási pontjaim a zenekarral. (Talán ez a kompiláció „tehet róla”, hogy máig nem hallom úgy egyben, a dalok egymásutániságában Tony Iommi-ék első négy lemezét, mint az azt követően született alkotásaikat.)

A Never Say Die talán nem volt a legjobb belépő (arról a korongról itt írtam), a Sabbath Bloody Sabbath viszont mindenképpen. Igaz, hogy – korábbi anyagaihoz képest – a csapat itt új utakon indult el, de a végeredményre így sem lehetett panaszunk. A borítóval ugyan még próbáltak egy kicsit „gonoszkodni”, de a zene már nem volt olyan földöntúlian mélyről jövő, sűrű és sötét, mint az 1970–72 között született lemezeken, és a szövegek is evilágibb témákat boncolgattak. Ez érdekes váltás volt, különösen az albumok keletkezésének körülményeit figyelembe véve.

Negyedik lemezüket, a Vol. 4-et ugyanis a napfényes Los Angeles Bel Air negyedében bérelt Dupont-villában írták, és az ottani Record Plant stúdióban rögzítették. Olyan remek dalok születtek itt, mint a Supernaut, a Snowblind vagy a Cornucopia. Pozitív élményeik hatására a következő anyagnak is ugyanitt kezdtek neki, remélve, hogy újrateremthetik a korábbi időszak kreatív atmoszféráját, ám a múzsa ezúttal messzire elkerülte Iommi-t, a csapat fő dalszerzőjét. Így aztán visszatértek Angliába, és kibérelték a Gloucestershire-i, kísértetjárta Clearwell kastélyt, ahol korábban a Led Zeppelin és a Deep Purple is alkotott.

A CD-borító belső fotója

A gitáros szerint baromi ijesztő hangulat uralkodott az épületben, ám szerencsére az ihlet is az ódon falak között lakozott. A kazamatákban található fegyvertárban próbáltak. Az első dal, ami itt megszületett, a címadó nóta volt. Aztán sorban jött a többi is: az A National Acrobat kezdő riffjét Geezer szállította; Ozzy frissen vásárolt Moog mini-szintetizátorán prüntyögte ki a Who Are You? alapdallamát; az instrumentális Fluff-ot pedig a BBC zenei műsorvezetője, Alan Freeman ihlette, akinek ez volt a beceneve, és azon kevesek közé tartozott, aki játszotta a Sabbath dalait a rádióban.

A lemezen minden eddiginél feltűnőbb a szintetizátorok használata, amire csak ráerősített a Yes-billentyűs Rick Wakeman, aki a Sabbra Cadabra-ban vendégszerepelt. Bill Ward nemcsak fifikásan dobol, díszít, hanem gyakran használ tradicionális ütőhangszereket is, amelyek segítségével pergővé, kopogósabbá teszi a hangzást. Ám a zenészek nem álltak itt meg: a Spiral Architect-ben vonósok működtek közre, sőt, Iommi szitárral és skót dudával is próbálkozott, de mivel nem tudta azt a megszólalást produkálni, amit szeretett volna, így ezeket végül félretette. Olyan műfajidegen instrumentumok azonban megszólalnak a lemezen, mint a mellotron, a csemballó, az üstdob, illetve a furulya, a Looking for Today énekét pedig nemes egyszerűséggel tapssal kísérik.

Az anyag húzószámai a Sabbath Bloody Sabbath és a Sabbra Cadabra; nem véletlen, hogy elsősorban ezekre raboltak rá a tiszteletüket feldolgozással leróni kívánó utódok. Ugyanakkor megjegyezném, hogy nem a címadó nótában a legjobb Ozzy hangja; sőt, magasaival időnként az elviselhetetlenség üvegplafonját súrolja. A lágy középrészben oké, de előtte és utána…

Ward, Osbourne, Butler és Iommi

Ezt ellensúlyozandó, hallgassuk csak meg a dalok kezdő riffjeit, ámuljunk el a szerzemények komplexitásán, például az A National Acrobat utolsó harmadán! (A Magma Rise is milyen jól tolta az októberi Desszert Feszt-en!). Nekem ezen az albumon (is) pont azok a Black Sabbath-nóták tetszenek, amelyek nagyszerűségük ellenére sem váltak „slágerekké”; ilyen ez a szám is, vagy a Killing Yourself to Live. A Spiral Architect pedig, ha nem is tartozik a lemez legjobb számai közé, emlékezetesen – laza zenével, tapsviharral – zárja le a bő 42 perces anyagot.

Az együttes nem csak zeneileg újult meg, Geezer dalszövegei is új területekre kalandoztak. Az A National Acrobat és a Spiral Architect is az emberi örökítő anyag és a születés misztériumával foglalkozik. „Előbbi nóta kapcsán arról elmélkedtem, vajon ki dönti el, hogy melyik hímivarsejtnek sikerül végül bejutnia a megtermékenyítésre váró petesejtbe” – árulta el a basszusgitáros. A Killing Yourself to Live-et pedig a kórházban írta, ahol a súlyos italozás következtében fellépő veseproblémák miatt kezelték. Vele együtt Bill Ward is durva alkoholfüggő volt, így a dal azokra a problémákra mutat rá, amelyeket a tagok extrém életmódja okozott.

A fantasztikus lemezborító Drew Struzan keze munkáját dicséri. Az alapötlet az volt, hogy az előlapon egy ember szörnyű halálát, a hátoldalon pedig ugyanennek a személynek a kegyes elmúlását ábrázolják. Előbbin a haldokló ágyát emberi alakot öltött démonok veszik körül, az ágy felett egy hatalmas koponya hosszú, ölelő karokkal, alatta pedig a „666” felirat.

Az album végül 1973 decemberének első napján került a boltok polcaira. Karrierje története során először, a csapat a mainstream zenei sajtó, például a Rolling Stone magazin részéről is pozitív visszajelzéseket kapott. A muzsikusok maguk is elégedettek voltak a végeredménnyel. „Ezt a lemezt még mai fejjel is sokkal jobbnak tartom, mint a korábbiakat – írta Tony Iommi nemrégiben magyarul is megjelent önéletrajzi könyvében, az Iron Man-ben. – Sokkal több hangszerelési trükk, több ragyogás, több kaland van benne, mint elődeiben. Igazi előrelépést jelentett.”

Geezer Butler így emlékezett azokra a hónapokra: „Egy teljesen új korszak kezdődött számunkra. Nyitottak voltunk arra, hogy új dolgokat is kipróbáljunk, és a felvételek során is nagyszerű légkör uralkodott a stúdióban. Mintha újjászülettem volna: a Sabbath Bloody Sabbath életem második fejezetének a nyitánya volt.”

Az utolsó közös mosolyok egyike

Ám hogy nem volt minden makulátlanul hófehér, arról a tagok egyéb nyilatkozataikban ejtettek el mondatokat. „A dalszerzés időszakában többször is azt gondoltuk, hogy vége a zenekarnak” – árulta el például Geezer 2001-ben. Ozzy ennél jóval tovább ment: szerinte a zenekar eredeti felállása számára a Sabbath Bloody Sabbath jelentette a vég kezdetét. „Ez volt az az album, amely után búcsút kellene volna mondanunk egymásnak – jelentette ki 2013-ban. – Az utolsó igazán jó anyagunk, ahol megtaláltuk az egyensúlyt régi súlyosságunk és új, kísérletező oldalunk között.”

Könnyen lehet, hogy igaza van, hiszen a két évvel későbbi Sabotage lemez még elmegy, van rajta néhány emlékezetes nóta (Hole in the Sky, Symptom of the Universe), de felejthető szerzemény is szép számmal. A Technical Ecstasy és a Never Say Die! pedig sajnos már tényleg a lejtmenet volt…

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*