Gyakran el lehet játszani a gondolattal, hogy vajon kitaláljuk-e, milyen zenében utazik egy általunk még nem ismert együttes, ha sorra vesszük a hozzá tartozó körítést. Már rögtön a banda neve is sokat elárul, de megfigyelve a borítót, megnézve a lemez címét, elolvasva a számcímeket, majd mélyebben behatolva a szövegvilágba, az esetek döntő részében képben lehetünk azt illetően, hogy melyik stílusba passzol a zenekar. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, ezek mind tipikus metal klisék, amelyek behatárolnak egy bandát, de nem vagyok ennyire szőrszálhasogató, szerintem kellenek a jellegzetes panelek, amelyek jellemzik az adott együttest. Ezek alapján ki is tudjuk választani azt a lemezt, ami a saját ízlésünknek megfelel (de még nem ismerjük), és a végén a lényeg azon lesz, hogy az általunk bizalmat kapott zenekar mennyire hitelesen tolmácsolja a mondandóját, vagyis minőségit alkot-e.
Amikor megkaptam a „csomagot” a Zivatar együttes főnökétől, Petheő Attilától, rögtön végigböngésztem a háttér-információkat, megnéztem a zenekari fotót, majd úgy ültem neki az album meghallgatásának, hogy már sejtettem, sőt, egészen biztos voltam a doom metal-lal való rokonságban. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az együttes koncepciója lerágott csont lenne, mert ebben a műfajban is lehet változatos, ötletes dolgokat művelni, nem csak kliséket pufogtatni, és már az első nekifutás után azt mondtam magamban, hogy a zenekar mindenképpen a jók táborát erősíti. És ezt most már „hangosan” is kijelentem.
Petheő Attila szavai: „A Zivatar projekt ötlete valamikor 2012-ben kezdett kialakulni, amikor már egy ideje zenekar és egyéb zenélés nélkül találtam magam. Rengeteg ötlet és dal hevert a fiókban, amik még a Doomsday korszakából megmaradtak, így bőven volt mivel dolgozni, amikor végre újult erővel vetettem bele magam a zenélésbe. A kísérletezgetéseket és otthoni demózásokat követően lassan formálódni kezdett az első Zivatar lemez, a The Sixth Chamber. Ez 2015 szeptemberére el is készült.
Időközben a Bornholm révén visszatértem a koncertezésbe, aminek hatására már alig vártam, hogy legyen újra saját zenekarom, klasszikus felállással. Ezt nem kis szerencse által 2017 nyarán sikerült megvalósítani. Azóta számos koncertet adtunk, ennek köszönhetően egyre jobban összerázódtunk, és egy kisebb rajongótábor is kialakult.”
A Zivatar aktuális felállása így néz ki: Petheő Attila – gitár, ének, Deák Tamás – dob, Csárádi Róbert – gitár, Bartók Zoltán – basszusgitár.
Nehéz manapság teljesen új dologgal előállni, de ha sikerül saját arculatot adni a hanghordozónak, már nyert ügyünk van. Ehhez színvonalas zene, egyedi ötletek és tartalmas szövegek szükségeltetnek, és bátran mondhatom, a Zivatar megfelel ezeknek a kitételeknek. Mindig nagyra értékelem, amikor egy metal albumon irodalmi utalásokat találok, netán a számok ismert költők költeményeit hordozzák magukban. A When Leaves… minden dala megzenésített vers, Byron, Shelley, Campbell egy-egy remekműve került be az együttes repertoárjába. Úgy vélem, ezeknek a klasszikus angol költőknek a lírái nagyon jól illenek ehhez a komor, súlyos zenéhez, de szintén jó húzás az ismeretlen középkori angol szerzők poémáinak felhasználása is. Érdekességként jegyzem meg, hogy a Come, Heavy Sleep (ami a Zivatar lemezén My Last Sleep címen szerepel) verset Sting is „feldolgozta” korábban, több hasonló alkotással egyetemben, John Dowland középkori zeneszerző művei alapján.
Ha a zenét nézzük (hallgatjuk), elsőre nekem a finn Swallow The Sun ugrik be, ám szó nincs másolásról, csak a nóták hangulata és a hörgés-dallamos ének váltogatása miatt vontam párhuzamot a két zenekar között. A finnek zenéjében gyakoriak a dallamos refrének, itt viszont ezek nem játszanak szerepet. Komótosan hömpölyögnek a dalok, nincs begyorsulás, kizárólag a nyomasztóan vánszorgó tempók uralják a terepet. Szép lassan mindent maga alá temet a muzsika, fokozatosan ránehezedik az emberre, amit aztán mázsás súlyként cipel a vállán. Nem habkönnyű hallgatnivaló a When Leaves…, nem egészen funeral doom, annál egy kicsit szelídebb, de így is fajsúlyos, egyben mélységekig hatoló. Közeledik a tél, az elmúlás időszaka, hullanak a levelek, mint sirató könnyeink, amelyek beverődő szögekként kopognak a koporsó fedelén. Ám ezt a gyászos hangulatot átjárja egy fennkölt, ünnepélyes érzés, amitől megnyugszik a lelkünk, és könnyebben elviseljük a fájdalmat.
Attila az énekével nagyszerűen kontrollálja a Zivatar borús, melankolikus muzsikáját; mélyen búgó, tiszta hangja, máskor érdes orgánuma felerősíti ezt a hatást. Szavai, mondatai egyszerre mélybe rántók és emelkedettek, magukban hordozzák az elmúlás iránti vágy őszinte érzését. Ehhez a hangulathoz ízfokozóként különböző zajok, csapódó effekt-hangok is vegyültek, de egy kevés zongorahang is kiemeli a sötét tónust.
Néhány dal az átlagosnál hosszabb, ami nem szokatlan a doom metal-ban, de az a veszély mindig fenyeget, hogy unalomba fulladhat a szerzemény, rosszabb esetben a teljes album. Nos, ilyet itt nem érzek, ezt a problémát is sikerült áthidalni, mivel nyakon csípték a srácok azokat a témákat, zenei elemeket, amelyek gátat szabnak az ellaposodás burjánzásának. Viszont nem árt óvatosan közelíteni a hat tételhez, mert mint már említettem, nem könnyed kikapcsolódást kínál ez a muzsika, de én szívesen elmerülök egy ilyen nehézségekkel teli dimenzióban.
Újabb gyöngyszemre bukkantam az underground-ban, remélem, sikerül kiadót találni, és megjelenik fizikai formátumban is a When Leaves Fall and Cold Winds Come!
Leave a Reply