Idén írtam már egy cikket négy black metal(-közeli) albumról egy összefoglaló lemezismertetőben, most itt a folytatás három ez évi termésről. Az előző kritikámban olyan bandákat vettem számba, akikkel az volt az első találkozásom, a mostani annyiban különbözik attól, hogy nem „újoncokat” avattam, de azért azt sem mondanám, hogy régi jó ismerősök új lemezeit üdvözölném, mert ezeket a bandákat és korábbi kiadványaikat is csak az utóbbi időben szereztem be, és azok közül sem mindet hallottam még. Most egyébként is a friss korongokról fogok írni, szóval mindegy is, hogy ismerem-e a korábbi munkáit a három bandának. Viszont a stílusmeghatározással nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni, a szigorúan vett „black metal” címkézés nem egészen illik a zenekarokra, de tekintsünk el a skatulyázástól, inkább nézzük magukat a zenéket!
Célkeresztben a Vreid – Lifehunger, a Wolfheart – Constellation of the Black Light és az A Forest Of Stars – Grave Mounds and Grave Mistakes nagylemezek. Nos, mindenki döntse el maga, hogy milyen fiókba helyezné ezt a három zenekart, de mint mondtam, nem az számít, hogy ezek black metal zenék vagy sem; a hangsúly azon van, hogy véleményem szerint mindegyik korong minőségi munka. Vegyük is sorba ezeket!
Vreid: Lifehunger
Első találkozásom a Vreid-dal a debütáló album, a Kraft volt, majd ezután a V. jött, de bevallom, nem mentem végig a teljes diszkográfián. Ez a két lemez tetszett, ezért a Lifehunger-t is beszereztem, amikor megtudtam, hogy megjelent. Nem nevezném kezdőnek a Vreid-ot, mivel ez már a nyolcadik nagylemeze a bandának, és immár tizennegyedik éve nyomják muzsikájukat.
A zenekar a régisulis black metal hagyományokat ápolja, de nem akarnak szimpla Mayhem- vagy Immortal-kópia lenni, így számos stílusidegen elemet is beépítettek a muzsikájukba, ezen a lemezen pedig különösen változatos témák hallhatók. A gyors, darálós részeket lassú kiállások, dallamos betétek váltogatják, a gitártémák nem egyszer melodikus futamokat hordoznak magukban. A The Dead White című nótában dúdolható a hathúros játék, de a Hello Darkness még ezen is túlmegy, ezt a dalt nem is nevezném metal-nak, mégis jó.
Úgyhogy a Lifehunger nem egy szimpla darálás, annál sokkal több, és ami a legfontosabb, hogy kiváló nóták sorakoznak 39 percben.
Wolfheart: Constellation of the Black Light
Nos, a finn bandáról azt írják, hogy melodikus death metal, de a borítót nézve, a zenét hallva és a szövegvilágot tanulmányozva simán beleillik a sötétség birodalmába. De maradjunk annyiban, hogy egy jó kis északi brutál muzsika, amit a Wolfheart játszik. 2013-ban alakultak, a Consellation… a negyedik nagylemeze a srácoknak.
A Winterborn albumot szívesen hallgatom, és ez igaz az újra is, mert színvonalas lemezt hozott össze a finn együttes. Nem állítanám azt, hogy a zenéjükkel megváltanák a világot, mivel számtalan zenekar játszik hasonló muzsikát, de kellemes dalok szólnak a hangszórókból, ha beteszem a friss lemezt. Mondhatjuk, tipikus északi fémzene, amit a finnek előadnak, a szélvészgyors tempókat dallamos részekkel variálják, amelyekhez kidolgozott szólók is járnak. Az ének az elejétől a végéig hörgés, de néha dallamfoszlányok is felbukkannak. A fagyos atmoszféra szintén velejárója a korongnak, ezért is billen a mérleg nyelve a fekete zóna felé. Ez így egy erős négyes.
A Forest Of Stars: Grave Mounds and Grave Mistakes
Ha azt mondtam, hogy a Wolfheart nem egészen black metal, akkor ez hatványozottan igaz az angol együttesre, de közben mégis ez áll a legközelebb a feketefém stílushoz. Hogy lehet ez az ellentmondás? Úgy, hogy ez a legeklektikusabb lemez a három közül, de ha az egész mezőnyt figyelembe vesszük, abból is simán kilóg, mivel teljesen egyéni dolgokat művel a zenekar, elképesztően széles zenei skálát ölelnek át a nóták, ám rengeteg olyan témát is alkalmaznak, amelyek viszont simán belesimulnak a black metal-ba.
Megint csak azt a kiadványt hagytam a végére, amelyik a legjobban tetszik, ráadásul most már azon sakkozok, hogy részese lesz-e ez az album az év végi listámnak. Mert ahogy egyre többet hallgatom, egyre jobban tetszik, mindig újabb és újabb ablakok nyílnak meg ebben a nem hétköznapi zenében. A korábbi nagylemezek sem voltak könnyen befogadhatók, de itt-ott voltak még kidolgozatlan részek, ám erre az albumra lenyestek minden vadhajtást, így egy nagyon kerek és izgalmas művet jelentettek meg a britek; a hangzás is egészen kiváló lett, organikusan és erősen szólalnak meg a hangszerek (ez sem volt minden korábbi művükre igaz).
Bársony Péter kolléga az egyik My Dying Bride cikkében úgy jellemezte az együttest, hogy „elegáns melankólia”. Nos, én meg azt mondom az A Forest Of Stars-ra, hogy „elegáns sötétség”, ami szerintem jól kifejezi a muzsika lényegét. Létezik egy tipikus angol ízvilág, amit ez a banda is magában hordoz, és ez nem csak a muzsikájukra igaz, hanem a művészneveikben, öltözékükben is megmutatkozik. És egyáltalán nem klisés, mert mindezekben megtalálták az arany középutat. Ha már említettem a My Dying Bride-ot, az A Forest Of Stars is használ hegedűt, billentyűs hangszereket, de teljesen más aspektusból közelíti meg a zenét, másként hat a súlyosság, mint Aaron-éknál.
A férfiének egészen érdekes, nem károgás vagy hörgés, hanem hisztérikus, egy kicsit modoros, és az angolokra jellemzően teátrális. Ez így leírva elég rosszul hangzik, de egyáltalán nem taszító, jól passzol ehhez a zenéhez. Olyan érzésem van, mintha egy horror-színházban ülnék az album hallgatása közben. A női vokál gyönyörű, ezt a Taken by the Sea nótában tapasztalhatjuk meg a legkönnyebben, de a Scripturally Transmitted Disease nótában is szárnyal Katheryne, Queen of the Ghosts hangja. Az előbbi a legdallamosabb tétel a lemezen, valamint van egy remekül eltalált „utaztatós” hangulata, amivel az egyik kedvencemmé tette a nótát. Minden dalnak önálló arca van, ám mégis egységes képet fest a Grave Mounds and Grave Mistakes. Az év egyik legkiválóbb nagylemeze!
Leave a Reply