Van az úgy, hogy a szürke eminenciások, a ritmusszekció egyes tagjai szükségét érzik, hogy saját zenei elképzeléseiket, ötleteiket szólólemez formájában tegyék közkinccsé. Igaz, D. D. Verni az Overkill fő dalszerzője, és emellett van egy másik projektje is, a The Bronx Casket Co., amellyel eddig már négy albumot jelentetett meg.
S hogy akkor miért volt szüksége még egy szólólemezre is? „Folyamatosan írom a dalokat – árulja el a basszusgitáros –, és amikor összegyűlik egy lemezre való, akkor ölt formát, és derül ki, hogy melyik dobozba kerül. Korábban, ami nem az Overkill neve alatt jelent meg, az a The Bronx Casket diszkográfiáját gyarapította, ám most, amikor ezeket a nótákat egymás mellé raktam, látszott, hogy sem egyik, sem másik skatulyába nem férnek bele. Oké, mondtam, akkor ez egy szólólemez lesz.”
Verni dicséretére legyen mondva, hogy nem igyekezett meglovagolni az anyazenekara sikere által keltett hullámokat. Igaz, a basszusgitáros neve így is eladja az albumot. Ugyanakkor, aki valami Overkill-eset vár, csalódni fog. „Az anyag egy kicsit rock, egy kicsit metal, egy kicsit punk, ugyanis ezek a fő hatásaim – mondja Verni. – Az Overkill muzsikájának is ezek az alapjai, csakhogy ott a szerzemények thrash-hangzással szólalnak meg. A Barricade-on viszont nem thrash-t játszunk, hanem az említett stílusok kombinációját. Az Overkill mellett soha nem indítanék másik thrash-projektet, ugyanis nem hiszem, hogy az jobb lenne annál, amit Blitz-ékkel csinálunk. Sokkal izgalmasabb valami újat létrehozni, és megnézni, az hogy áll nekem.”
Verni tehát az őt ért zenei hatások, az őt inspiráló zenekarok előtt tiszteleg, és azért is le a kalappal előtte, hogy nem feldolgozásalbumot készített (mennyivel egyszerűbb lenne), hanem saját dalokat írt. A Barricade műfaja alapvetően punk metal, hol kifejezetten nyers, hol már-már himnusz-szerűen dallamos. Talán már ebből is kitűnhet, hogy az anyag nem egysíkú darálás, hanem kellően változatos, már-már azt mondanám, hogy megunhatatlan. A korong egyenletesen magas színvonalú, amelyről éppen ezért nehéz kedvenc nótákat mondanom, mert szinte mind az.
Ha mégis favoritokat kellene említenem, akkor elsőként a lemezt nyitó, harapós Fire Up jutna eszembe, amelynek hangzása egy kissé üres, zörgős – talán szándékosan, hiszen később már nem érződik ez a hiányosság. Már itt megkapjuk az első űrgitár-szólót, a magas, sivító-csilingelő húrhangokat, amelyek később több dalban is visszaköszönnek. Nem ismerem Verni Overkill előtti bandája, a The Lubricunts munkásságát, de esetükben valami ilyen zenét tudok elképzelni.
A Miracle Drug Sex Pistols-osan indul, és The Misfits-esen folytatódik, a Lost in the Underworld verzéiben mintha Rob Halford énekelne valamelyik projektjében. Nagyon jó a Night of the Swamp King kezdése is, amit a ritmusok, a törzsi hangulat ural. Az anyag lírai szerzeménye a We Were Young, de a tempósabb, Green Day-es (We are) The Broken Ones is ugyanilyen megadallamokkal tarol. És persze a Slow My Ride refrénjének hajlításait is nagyon bírom.
S hogy kik voltak D. D. játszótársai az albumon? „Valamennyi hangszert fel tudtam volna játszani, ahogy azt a korábbi projektjeimben is tettem – jelenti ki a muzsikus. – De ez alkalommal úgy gondoltam, jó lenne másokkal együtt dolgozni. Amikor ezt a feleségem meghallotta, azt mondta, miért nem hívok meg olyan zenészeket az albumra, akiknek tetszik a játéka. Megfogadtam a tanácsát.”
A lemezen a bőgőzés mellett Verni énekel (nagyon jól), a dobok mögé az egykori Overkill-ütős, Ron Lipnicki ült be, a szólókat pedig olyan neves muzsikusok játszották fel, mint Jeff Loomis (Arch Enemy), Angus Clark (Trans Siberian Orchestra), Jeff Waters (Annihilator), Bruce Franklin (Trouble), Mike Romeo (Symphony X), Mike Orlando (Adrenaline Mob), Steve Leonard (Almost Queen), valamint Andre „Virus” Karkos (Dope), aki a ritmusgitárosi teendőket is ellátta.
Nekem nagyon bejön a Barricade, meg is szavazom neki a maximális pontszámot. Csak aztán a februárban érkező új Overkill-lemez se maradjon el mögötte!
„I’m fired up motherfucker!”
Leave a Reply