(Na, azért olyan sűrűn nem fogok ilyen rangsorolós cikket írni: előtte, ugye, mégiscsak illik újra végighallgatni a teljes diszkográfiát. Ezzel együtt most nincs nehéz dolgom, gyakorlatilag már az elején biztos voltam a végső sorrendben.)
A néhai Peter Steele zenekarát Benjoe jóvoltából, az October Rust lemezzel ismertem és szerettem meg. Akkoriban az volt a Type O legfrissebb anyaga. Egyből rabul ejtett a csapat egyéni hangzása és a dalaikból áradó hangulat. Visszafelé indultam el az idő-ösvényen, és rögtön a Bloody Kisses-szel találtam szembe magam. Eljutottam egészen a debütalbumig, majd megjelent a World Coming Down, és onnantól már valós időben követtem nyomon az együttes pályafutását.
Azt nem állítanám, hogy eltérő színvonalú munkákat hagytak maguk mögött, hiszen a lécet mindig magasra tették maguk elé. Inkább azt mondom, hogy nem készítettek két egyforma lemezt, muzsikájukban mindig máshová kerültek a hangsúlyok. Na, de jöjjenek maguk az albumok, azok kapcsán úgyis beszélek a zenekar munkásságában tetten érhető, aktuális trendekről!
7. Slow, Deep and Hard (1991)
Steele itt még nagyon nem szakadt el Carnivore-os gyökereitől. Az ének túlnyomórészt kiabálós, itt-ott azért már feltűnnek a búgó mélyek. Az album számomra egyfajta zenei kísérletnek tűnik, hosszú (átlagosan 8-12 perces), összetett, többtételes dalokkal, és ugyanilyen hosszú számcímekkel.
Már a nyitó nótában helyet kap a I Know You’re Fucking Someone Else, egy másikban pedig a Kill You Tonight, amely dalok aztán a következő lemezen is feltűnnek. De vannak más, ismerős motívumok is; ettől és a nyers, kissé kezdetleges hangzástól egy kicsit olyan érzésem van, mintha egy demót hallanék. A korongról nem tudok kedvenc nótát kiemelni, inkább csak ígéretes témák, jó pillanatok vannak.
6. The Origin of the Feces (1992)
Az egy évvel későbbi folytatás sem teljes értékű anyag: jórészt koncertfelvétel, korábbról már ismerős dalokkal, dalrészletekkel, Jimi Hendrix Hey Joe-jának (Hey Pete) és a Black Sabbath Paranoid-jának átiratával. Az I Know You’re Fucking Someone Else az egyik kedvenc Type O-nótám, sajnálom, hogy itt is beépítették egy hosszabb darabba. Érdekesen kapcsolódik össze két szintén remek nóta, az Are You Afraid? és a Gravity; kár, hogy előbbiből nem kapunk túl sokat. Itt már vannak kontúros, értékelhető nóták, de még mindig kisebbségben. A következő esztendőben viszont radikális változás történt a zenekar háza táján…
5. Dead Again (2007)
…Persze most még nem ezzel foglalkozom, hanem a zenekar hattyúdalával, a diszkográfiát záró „Raszputyin-os” albummal. Profi, érett, de számomra már kevésbé izgalmas anyag. Lehet, hogy csak nem hallgattam eleget az elmúlt évtizedben ezt a lemezt? Most, hogy újra végigmentem a számokon, megkockáztatom: jobb anyag, mint a Life Is Killing Me, de egyelőre akkor is az áll közelebb hozzám.
Számomra úgy tűnik, – hasonlóan az első és a második anyag közeli rokonságához, – hogy itt léptek előre a legkevesebbet az előző lemezhez képest. A címadó nóta mellett elsőre a September Sun és a Helloween in Heaven ugrik be róla, és persze abszolút kedvencem, a She Burned Me Down, amely kompakt kis slágernótának indul, ám végül mégsem az lesz belőle. A záró tételben (Hail and Farewell to Britain) pedig egy óriási riff hangzik el.
Ki tudja, mi lett volna, ha zeneileg ebbe az irányba indul tovább a csapat. Steele nem várta ki… 🙁
4. Life Is Killing Me (2003)
A Bloody Kisses mellett ezt az albumot hallgatom a leggyakrabban. Keményen indít, súlyosan szólal meg, de már nem az a síri hangulat sugárzik belőle, mint az előző három anyagból. Részben persze igen, de emellett gyors, punkosan agresszív számok is feltűnnek, és nekem éppen ezek, az I Don’t Wanna Be Me, az I Like Goils és az Angry Inch jönnek be a leginkább a lemezről. Mellettük pedig az óriási címadó nóta és az elégikus (We Were) Electrocute. Egyes számokban feltűnő Steele magas fekvésű hangja, a frontember talán ezen az albumon énekel a leginkább sokszínűen.
3. World Coming Down (1999)
Az elmúlás, a gyász és a fájdalom albuma. Hangulatilag nagyon egységes, ami az erénye és egyben a hiányossága is. Kifejezetten lassú lemez, talán csak kedvenc nótám, a Pyretta Blaze és a Beatles-egyveleg lóg ki a sorból. A hosszabb, komótosabb nóták közül az Everyone I Love Is Dead és az Everything Dies áll a leginkább közel hozzám. Plusz pont, hogy talán mind közül ennek a korongnak a legjobb a hangzása.
2. October Rust (1996)
A Type O Negative fennállása alatt egyetlen személycsere történt: a Bloody Kisses megjelenését követően („a siker kapujában”) Sal Abruscato elhagyta a csapatot, a helyére Johnny Kelly ült be a dobok mögé. Érdekes, hogy a zenekar hangzása, stílusa nem ekkor, hanem egy lemezzel korábban változott meg gyökeresen.
Ahogy említettem, az első találkozás okán talán ehhez a lemezhez kötődöm a legerősebben érzelmileg, mégsem ez a kedvenc anyagom a „vinnlandi” csapattól. Varázslatos a hangulata, amelyet a vizuális körítés (borító, booklet) csak tovább erősít, viszont időnként túl hosszúnak és melankolikusnak érzem a dalokat – nem véletlen, hogy a favoritom a két „rádiós” sláger, a My Girlfriend’s Girlfriend és a Neil Young-átirat Cinnamon Girl. Melléjük a dobogóra a Burnt Flowers Fallen fér még fel; ez volt az első Type O-nóta, amit életemben hallottam (valószínűleg a kazetta B oldalával kezdtem az ismerkedést).
Érdekesség, hogy ezen a lemezen található a csapat leghosszabb címet viselő dala is (The Glorious Liberation of the People’s Technocratic Republic of Vinnland by the Combined Forces of the United Territories of Europa). 🙂
1. Bloody Kisses (1993)
1993 elején Peter Steele-t megszállta az ihlet, és óriási nótákat szállított zenekara soron következő albumára. A lemez egy kicsit hosszú (73 és fél perces), cserébe viszont kellően változatos. Ha leválasztanánk a klasszikus szerkezetű dalokat az agresszív, rövid számokról és a melankolikus, hosszú tételekről (persze a Christian Woman és a Black No. 1 eredetije sem egy rádióbarát nóta), előbbiek egy igazi slágergyűjteményt adnának ki, köztük a zenekar legnagyobb dalaival. Az említett két nóta mellett a Summer Breeze (igaz, ez feldolgozás), a Set Me on Fire, a Too Late: Frozen és a Blood & Fire egyetlen Type O-válogatásról sem hiányozhat(na).
Az anyagot átszövik a test extázisának és a gépies kegyetlenségnek a hangjai (sex & machine). Legnagyobb kedvencem erről a korongról a Christian Woman harmadik tétele (Jesus Christ Looks Like Me), de a Summer Breeze/Set Me on Fire-átmenet is óriási.
Arányait tekintve ez az album tartalmazza a legütősebb anyagot, ráadásul a punkosabb, anarchista szellemiségű szerzemények is befogadhatók. Mondhatnánk, hogy a Type O ezzel a lemezével kommercializálódott, ám azt is, hogy megtalálta az egészséges egyensúlyt az egyediség és a mainstream megközelítés között.
Leave a Reply