34 év alatt 16 stúdióalbum – szép teljesítmény. Timo Kotipelto-ék az ezredfordulóra nőtték ki magukat a melodikus power metal egyik élcsapatává. A legnagyobb népszerűségnek – úgy gondolom – az Infinite és az Elements Pt. I-II. lemezek időszakában örvendtek; ennek a sikernek volt az előszobája a Destiny album, amely egy nagyon jól összerakott anyag, tele emlékezetes nótákkal.
Jómagam ezzel és az Infinite-tel ismertem és szerettem meg a zenekart, majd ástam vissza egészen a ’95-ös Fourth Dimension-ig, viszont az Elements-albumok táján el is vesztettem irántuk az érdeklődésemet. Úgyhogy számomra ezek az évek jelentik a Stratovariust, és azt mondhatom, a Destiny-t talán még csúcs-album Infinite-nél is jobban kedvelem.
Az 1998-ig vezető út legfontosabb mérföldköveiről csak néhány szóban emlékeznék meg: az együttest 1984-ben, Helsinkiben – még Black Water néven – alapította három muzsikus, John Vihervä basszusgitáros, Staffan Stråhlman gitáros és Tuomo Lassila dobos. Kezdetben a Black Sabbath és Ozzy szólócsapata által inspirált muzsikát játszottak. Nevüket a következő évben változtatták Stratovariusra, és ezt követően jelent meg a soraikban a Stråhlman-t váltó Timo Tolkki, aki – mint fő dalszerző – hamarosan egy neoklasszikus, szimfonikus irányba vitte el a csapat muzsikáját, nem mellesleg pedig csaknem egy évtizeden keresztül az énekesi teendőket is ellátta.
1993-ban érkezett a zenekarba egy másik alapember, Jari Kainulainen basszusgitáros, két évvel később pedig Tolkki úgy döntött, hogy a jövőben kizárólag a hangszeres játékra kíván koncentrálni; ekkor került a képbe Timo Kotipelto, akinek első munkája a csapattal a Fourth Dimension album volt.
Még ugyanebben az esztendőben az utolsó alapító tag is távozott a csapatból: Lassala helyére az a Jörg Michael ült be a dobok mögé, aki eközben Axel Rudi Pell zenekarának és a Running Wild-nak is oszlopos tagja volt (és maradt is mindkettőnek, egészen 1998-ig). Az ugyancsak dobbantó billentyűst, Antti Ikonen-t pedig Jens Johansson váltotta. Így jött létre a Stratovarius klasszikus felállása, amely aztán egy évtizeden keresztül együtt is maradt. A csapat 16 albumának a felét ők hozták össze, első közös munkájuk az 1996-os Episode, az utolsó a 2005-ös Stratovarius volt.
A Destiny az együttes hetedik nagylemeze, a rajta szereplő dalok túlnyomó részét a gitáros Timo Tolkki szerezte. A felvételekre 1998 áprilisa és júliusa között, a a neves hangmérnök, Mikko Karmila irányítása alatt a helsinki Finnvox stúdióban került sor. Az anyag ugyanazon év október 5-én látott napvilágot.
A Stratovarius alapcsapatát egy négytagú vonóscsapat (amelynek egyik tagja az Apocalyptica csellósa, Eicca Toppinen volt), a Cantores Minores fiúkórus és háttérvokalistaként a basszusgitáros Marco Hietala (akkoriban Tarot, ma Nightwish) segítette ki.
A (bónusznótával együtt) csaknem egyórás anyagot egyik kedvenc Strato-számom, a címadó Destiny indítja. Kellett némi bátorság ehhez a kezdéshez, lévén, hogy egy több mint tízperces szerzeményről, a lemez legkomplexebb daláról van szó. Nem véletlen, hogy a klip nem erre, hanem az SOS című nótára készült.
A finn csapat egyik legfőbb jellegzetessége és egyben érzékeny pontja is Kotipelto magas fekvésű hangja. Azt gondolom, akik nem szeretik a zenekar muzsikáját, azoknak elsősorban ezzel az orgánummal lehet problémájuk. Nagyjából a Helloween-es Michael Kiske frekvenciáján hasít, ám van egy-két kellemetlen regiszter is benne. (Hallgassuk csak meg a 4000 Rainy Nights elhalkuló, akusztikussá váló végét vagy a Years Go By refrénjét!)
Visszatérve a címadó szerzeményhez: már itt élmény hallgatni Tolkki és Johansson kettősét, és a már említett fiú (gyerek) kórus is sokat hozzátesz a dalhoz. A hatodik perc után történő belassulás miatt viszont olyan érzésünk lehet, mintha két számot tapasztottak volna egymáshoz, én legalábbis anno hiányoltam a végéről a visszagyorsulást.
Remek dalok sorjáznak egymás után; közülük inkább a tempós szerzemények állnak közel hozzám, a lírai nótákat – így a 4000 Rainy Nights-ot, a Years Go By-t és a Venus in the Morning-ot – kevésbé tudom értékelni. Persze ezek sem rosszak, ahogy a Malmsteen-esen száguldó Rebel-t és a középtempós Playing with Fire-t is meggondolatlanság lenne tölteléknótának nevezni.
A képzeletbeli dobogón azonban nálam – a címadó nóta mögött – három dalnak van bérelt helye (tudom, ez így már négy, de valahogy csak elférnek): a speed-tempóban hasító No Turning Back-nek (micsoda gitár-szinti kettőst hallunk benne!), a himnikus Anthem of the World-nek (bár Kotipelto a hangjával itt is feszegeti a tűréshatárt) és a ráadásnóta Cold Winter Nights-nak. Utóbbi szintén óriási refrénnel vesz le a lábunkról, a harmadik és negyedik perc között pedig zseniális a gitárszóló utáni építkezés és begyorsulás.
A fiúk jól feladták maguknak a leckét az anyaggal, a Destiny ugyanis egészen a finn slágerlisták csúcsáig juttatta őket. A következő albummal, a 2000-es Infinity-vel azonban ezt a sikert is meg tudták fejelni. Azt követően azonban érezhették, hogy érdemes egy rövid időre kiszállni a mókuskerékből, és mással foglalkozni. Az elkövetkező években Tolkki és Kotipelto is megjelentett egy-egy szólólemezt (előbbi a Hymn to Life-ot, utóbbi a Waiting for the Dawn-t, mindkettőt 2002-ben), az anyabanda rajongóinak éhségét egy feldolgozásokkal és egyéb bónusznótákkal megpakolt albummal (Intermission – 2001) igyekeztek kielégíteni.
A 2003-as visszatérés is ütősre sikeredett a kétrészes (10 hónap eltéréssel megjelentetett) Elements anyaggal. A folytatás túl hosszú és regényes ahhoz, hogy e cikk keretében emlékezzem meg róla. A lényeg, hogy a Stratovarius ma is él és virul, habár a klasszikus felállásból már csak Timo Kotipelto-t és Jens Johansson-t találjuk a fedélzeten.
Leave a Reply